Hat - Otthon

2016. szeptember 4.
Hahó!
Hoztam nektek egy újabb részt, amit nagyon szerettem írni. Annyit elárulhatok, hogy a következő igazán izgalmas lesz! :D
Kellemes olvasást kívánok nektek!
N.


Két órával és tengernyi gondolattal később úgy éreztem, képes vagyok hazamenni. A papírpoharas teám fölött elnavigáltam Nevant a házunkhoz. Felváltva köszörültük a torkunkat, míg feszülten ücsörögtünk. Valamit mondanom kellett volna. E egyenlő M-szer C négyzet. Na persze. Inkább kibámultam az ablakon, és egy pillanatig csak örültem a csöndnek.
Ekkor tűnt fel, hogy szentjánosbogarak röpködnek a szélvédő előtt.
– Szerinted nekik is van énekük? – kérdeztem. Végre egy „értelmes” gondolat.
– Hogy?
– A szentjánosbogaraknak.
– Ezen még nem gondolkoztam eddig.
Ja, jó. Én sem nagyon. Nem is véletlenül. Nyomi!
Amikor eljött a búcsúzás kínos pillanata – és az hamar utolért –, bénán hümmögtem.
Szavaim, azok voltak. De kedvem, hogy kimondjam őket? Az már nem. Jó volt a csend. Jó volt, hogy keveset beszélgettünk. Jó volt, hogy abban a percben nem kellett megfelelnem senkinek.
– Hát... kösz – biccentettem.
– Hát... nincs mit – nézett rám egy kicsit furán Nevan.
Meglepődtem. Vajon mit várt? Könnyes köszönetet? Meleg ölelést? Csókot? Na, azt leshette! Összevontam a szemöldököm, és álltam furcsa pillantását. Legalább egy percig méregettük egymást, és a helyzet egyre és egyre különösebb lett. Azt nem mondhatnám, hogy kellemesebb is.
Végül ő törte meg ezt a kínos szituációt, hátravetett fejjel nevetett, és elszakította a pillantását az enyémtől. Nem is voltam tudatában, hogy még a lélegzetemet is visszatartottam „szemezésünk” hevében.
– Remélem, találkozunk még – biccentett.
Ha legközelebb is ilyen bizarr pillanataink lesznek, akkor én nem annyira, gondoltam magamban. Felmarkoltam a táskámat, bólintottam egy utolsót, és kiszálltam a kocsiból. A másik kezemben már ott szorongattam a lakáskulcsot, és megvártam, míg Nevan beindítja az autót, majd elhajt a házunk elől. Még visszanézett rám, aztán elnyerte a savannah-i éjszaka.
Még álltam egy pillanatig az utcán. Zúgtak a kabócák. Megborzongtam, noha nem a hűvöstől. Eszembe jutott Karola, akit eddig sikeresen kizártam a fejemből. Elszorult a torkom, fűszerezve egy kis sírógörccsel. Hogy tehette ezt?
Amilyen gyorsan és csendben lehetett, beóvakodtam a házba, és felsiettem a szobámba. Bezártam az ajtót magam után, lerúgtam a cipőmet, és lefeküdtem a földre. A parketta hűvöse oltotta a bőröm forróságát. Végre éreztem az otthonomat a bőröm alatt, és sajnos a könnyeket a szememben. A dühöm már elpárolgott, a csalódottságom maradt. Karola, Drága Karola... Mit ártottam neked?
Túlzás vagy sem ilyet állítani, de én sosem zsigereltem volna őt ki így. Nem tudnám megtenni. Előbb bántanám magamat – ahogy most is, előbb gubbasztottam összetörve a szobám parkettáján, minthogy felhívtam volna, hogy elküldjem a nyavalyába.
A különbözőségünk sosem fájt még ennyire.
Aznap éjjel álomba küzdöttem magam. Részben az önmarcangolás és Karola hibáztatása miatt, részben a válaszút miatt, amelyhez elértem. Mindenhol láthattam már ilyen dilemmát: a könnyebbik és helytelen, vagy a nehezebbik és helyes utat válasszam?
Hívjam fel, és kérjek bocsánatot? Amikor nem is én vagyok a hibás? Ne hagyjam, hogy többet bántson, nem csak ő, de senki?
Hogyan nőjek fel?
Ilyen, mint a mai estém, lehet a prímszámok magánya.

Valamikor felmásztam az ágyba, mert a puha párnáim között tértem magamhoz. Ugyanabban a ruhában, amiben a tegnapi kudarcaimat éltem át. Az ébredésem pillanatától kezdve úgy éreztem, mocskos vagyok. Mocskos, mint a bűn. Még ki sem nyílt rendesen a szemem, de átvágtam a szobámon, majd a fürdőbe érve szabályosan letéptem magamról a ruhát, és beálltam a zuhany alá. Hosszú ideig folyt rám a víz, csak folyt és folyt. Csukott szemmel hagytam, hogy megszabadítson a tegnapi nap emlékeitől is. Ugyanis soha többé nem akartam érezni azt a csalódottságot. Azt a megalázottságot.
Esélyes, hogy ezután sem fogok szembeszállni a világgal, de nem is fogom tűrni a csapásokat. Legközelebb egyszerűen elsétálok, és ezzel megkímélem magamat.
Anya reggelit készített, amikor fürdőköpenybe csavarva megjelentem előtte.
– Sage! Mikor jöttél haza?
– Nem olyan későn. Nem volt kedvem maradni.
– Karoláék elhoztak?
Megrándult a szám a név hallatára. Inkább a hűtőhöz léptem, hogy ne kelljen tovább elviselnem anyám átható tekintetét. Akár egy jégszobor. Csak kár, hogy nyakunkon a nyár.
– Igen. Minden rendben volt.
Tüntetőleg hümmögött. Elképzelhető, hogy a szülői radar jelzett neki valamit, mivel látszott rajta, hogy nem hisz nekem. Berakta az elkészült palacsintákat egy légmentesen záró dobozba, és felkapta a slusszkulcsot az asztalról. Már évek óta egy rozoga Fordot vezetett, amit még akkor sem adott el, amikor lehetősége adódott rá. Azt hiszem, szerette. A régi életünkre emlékeztette.
– Megyek a templomba, és utána segítek Adelaidnak a pités standnál. Szeretném, ha te is kijönnél.
A havi sütinap, jutott eszembe. Hogyan is mehetett ki a fejemből? Hisz ez anya legfőbb szórakozása. Pitéket árulni. Pitéket sütni. A helyi állatmenhelyet támogatta belőle már évek óta. Időnként mi is mentünk Karolával, és limonádét árultunk, miközben ropogósra sültünk a napon.
Újra elfogott a rossz érzés. Idén nyáron nem lesz több limonádézás. Nem fogjuk a helyes turisták fenekét lesni. Nem fogunk a vasárnapi viseleteken kuncogni. Hangosabban csaptam be a hűtőajtót, mint szerettem volna, és ettől anyám is megrezzent. Éreztem, hogy figyel, de gyorsan elfordultam, mielőtt egy szót szólhatott volna.
– Szia – köszöntem el, és elindultam a hátsóterasz felé. Leültem a nagy üvegasztal mellé, a melegedő napfénybe, és hátradőltem. Hallgattam a madarak csicsergését meg a szomszéd fűnyíróját. Ez az én városom, méláztam, ahol a vasárnap a kerti munkák ideje.
Ebben a helyben legalább nem csalódtam. Nem úgy, mint az állítólagos legjobb barátnőmben... Az ördögbe vele! Meglendítettem a lábam, és belerúgtam az előttem lévő szék támlájába. Én húztam a rövidebbet, a lábujjam visszahajlott, és őrült sajgásba kezdett.
– Ne, ne, ne, aú, aú, aúúú – ocsúdtam fel, miközben a lábamhoz kaptam. Masszíroztam, hátha elmúlik a sajgó fájdalom, és mérgemben felborítottam a tettes széket. Leborult a fűre, én meg biztosra vettem, hogy megőrültem, mert úgy éreztem, még ez a kerti bútor is gúnyolódik velem. Nem lehet valaki ennyire gáz, mint én!
Ez talán az Isten büntetése, mert nem jártam vasárnapi misére? Logikus lenne, hiszen legalább százszor megfogadtam, hogy hűségesen megyek majd. Leginkább mondjuk akkor, ha valami rossz fát tettem a tűzre, és azt gondoltam, anya örök szobafogságra ítél. Vagy nyári iskolába írat. Vagy nem hagyja, hogy Karolánál aludjak...
Nem, nem, nem gondolhattam rá ennyit. Összetörte a szívemet. Valószínűleg nem jó keresztényhez illő gondolat, de szívből reméltem, ő is legalább annyira szenved, mint én. Csak közben az eszemmel tudtam, hogy valószínűleg elvan valahol, és kitűnően szórakozik. Vagy az igazak álmát alussza, mert görbére sikeredett a tegnap estéje. Az is lehet, hogy valaki mellett fekszik...
A hirtelen érkezett hévvel felugrottam a helyemről. Én is jól akartam érezni magam, pont úgy, ahogy Karola is tette nélkülem. Mivel vagyok én kevesebb, hogy ne érdemeljem meg ugyanazt a szórakozást? El fogok menni a piteárusításra, döntöttem el egy pillanat alatt. Sőt, kitűnően fogok szórakozni. Fantasztikusan! Én leszek a legboldogabb ember. Annyi nénire és kisgyerekre fogok visszamosolyogni, amennyire csak bírok.
Talpra lendültem, és a napsugarak által félig megszárított hajjal indultam vissza a házba. Előkerestem a kedvenc farmeromat és egy régi inget, plusz levadásztam egy atlétát a szárítóról. Összefogtam a hajamat, és kényelmes tornacipőbe bújtam, majd vállamra véve a táskámat, úgy határoztam, átsétálok a városon. A napszemüvegem mögül néztem az ismerős utcákat, simogattam meg a környékbeliek kutyáit, köszöntem vissza az ismerősöknek. Segítettem egy idős párnak a zebránál, és közben úgy éreztem, szerencsés vagyok. Erre a csodálatos helyre születtem, itt nőhettem fel, az utolsó szegletéig imádtam is. Soha nem akartam elmenni.
Kihívásként fogtam fel, hogy legyek derűs. Örüljek a mai napnak. Örüljek mindennek, aminek tudok. Majd találok megoldást arra, ami történt. Sosem volt ez másképp. Az akadályok azért vannak, hogy legyőzzük őket, nem? Biztos vagyok benne, hogy ilyesmi van a Bibliában is. Most nem szívesen kerestem volna meg, de majd megkérdezem anyát.
Mire beértem a belvárosba, a parkot már ellepték a pités standok. Rohanó kisgyerekeket, játszó kutyákat, plédeken pihenő fiatalokat kerültem ki, miközben anya felé tartottam. Már messziről kiszúrtam a piros napernyőjét, amit még tíz éve vettünk egy garázsvásáron, hogy „jó lesz valamire”. A teleshop meg a garázsvásár. Anya két – számomra érthetetlen – mániája. Egy másodperccel azután léptem a pult mögé, hogy Mrs. Norris minden jót kívánva anyunak továbbállt.
– Te mit csinálsz itt? – ráncolta a homlokát. Mintha magamat láttam volna.
– Jöttem segíteni.
Rossz szokása szerint hümmögött. Az őrületbe tudott kergetni vele, inkább lenyelte a gondolatait, mintsem kimondja őket, és hümmögött helyette. Ugyan a hümmögésre még nem szoktam rá, de ezt a „ne mondjuk ki” dolgot sikerrel belém nevelte.
– Akkor maradj itt egy kicsit, nekem úgyis beszélnem kell valakivel.
Anyám fél perccel később már ott sem volt. Beálltam a stand másik oldalára, és gyorsan felmértem a terepet. Kasszának használt fagyis doboz, hűtőládában pihentetett piték, sok műanyagtányér és még több papírszalvéta. Szokásos látvány egy ilyen alkalommal.
Alig helyezkedtem el, amikor megérkezett az első vevő, egy tizenéves kisfiú. Hármat vásárolt anya legendás almás pitéjéből, és ugrándozó léptekkel már tovább is állt. Egy Noelle nevű nő követte a sorban, aki a kórusban énekelt, és megdicsérte, milyen szép a hajam. Matt, az egyik tiszteletes unokaöccse szóba elegyedett velem az egyetemről – izgult, jövőre vajon hova veszik fel. Mindenkivel beszélgettem néhány szót, és félresöpörtem az összes dühömet. Annak nem volt helye itt. Szó szerint fürödtem az ismerősök és kevésbé ismerősök mosolyában, és nem túráztattam magam semmilyen problémán. Egy újabb kisgyereknek segítettem felpakolni pitékből, és kuncogva néztem, ahogy elevickélt teli kézzel, amikor a következő vásárlóra néztem, és kis híján meghűlt a vér az ereimben. A göndörke egyike volt azoknak, akiket nem akartam látni a mai napon. Lefagyott az arcomról a mosoly.
– Mit keresel itt? – szegeztem a kérdést Harpernek. A helyzet kísértetiesen hasonlított arra, amikor az anyám néhány perccel korábban ugyanezt kérdezte tőlem.
– Hétvégenként a templomban zongorázom – nézett rám úgy, mint egy ufóra. Ja, hogy ez ilyen egyértelmű?
– És?
– És? – utánozott vigyorral az arcán. – Havonta egyszer pitét eszem a többiekkel. Meg kell jegyeznem, ez itt a kedvencem.
Az anyám sütije a kedvence? Komolyan?
– Aha, hát én csak besegítek – vontam vállat. – Szóval, mit adhatok?
– Miért vagy ilyen morcos? Nem sikerült jól a tegnap éjszakád? – húzta az agyamat tovább a bongyor. Látszott csillogó szemén, hogy élvezi a szívatást. Hirtelen döbbentem rá, miért. Próbáltam még keményebben nézni rá.
– Átlátok rajtad. Azért adod a jópofát, hogy ne érezzem rosszul magam a tegnapi balhé miatt – pirultam bele. – De nem kell palástolni a szánalmadat. Pláne nem ilyen bénán! Azt hiszed, rosszul érzem magam, mert... – haraptam el a mondat végét, mert elment a napernyőm előtt az egyik gimis osztálytársam, és akkorát köszönt, hogy valószínűleg a szomszéd megyében is meghallották.
– Szerintem paranoiás vagy – fonta össze a kezét Harper a mellkasa előtt. – Ne gyárts összeesküvés-elméleteket. Azért vagyok itt, amiért minden hétvégén. Én is meggyanúsíthatnálak azzal, hogy te meg miattam vagy itt, de ehhez már túl felnőtt vagyok. Azt hiszed, leplezek valamit? Hát tévedsz. Sosem hazudozom, megmondom őszintén, amit gondolok. Csak vannak, akik ezt nem tudják elviselni.
Végig nyugodt hangnemben, ugyanolyan stílusban beszélt. Halál komolyan gondolta a mondandóját, és ez megmozdított bennem valamit. Túl nagy volt az arcom ahhoz képest, hogy tegnap ő mentett meg.
– Bocsánat. Ne haragudj, én nem úgy...
Mielőtt válaszolhatott volna, anya jelent meg mellettünk. Először rám pillantott, majd Harperre. Ám ami ezután következett, arra nem készültem fel. Anya elmosolyodott, és egy rövid pillanatra magához ölelte a fiút. Úgy, ahogy még engem csak kivételes alkalmakkor szokott.
– Harold!
Harold? Ki az a Harold?
– De jó látni, hogy eljöttél.
– Tudod, hogy a pitédet semmiért nem hagynám ki, Diana.
Földbe gyökerezett a lábam. Valaki mentsen ki Harold és Diana bűbáj-csatájából! Mindjárt szórok rájuk egy petrificus totalust*, és elfutok. Mintha versenyt futnának azért, ki legyen kedvesebb a másikhoz.
– Máris adom neked a szokásosat. Látom, megismerkedtél a lányommal.
Harper szemöldöke megemelkedett egy kicsit, még épp időben húzta vissza a helyére.
– Óh – nevette el magát. – Sage és én valójában...
Nem maradt sok időm teketóriázni, ha nem akartam lebukni, hogy nagyon is buliztam ezen a hétvégén, és nem Karolánál tanultam.
– Öhmmkhm – szóltam közbe torokköszörüléssel. – Még nem mondtad, milyen sütit is kérsz?
Anya vetett rám egy „viselkedj” pillantást, amitől befogtam. Harper egy szekundumra rám nézett, ördögien csillant a szeme, majd újra anyám felé fordult.
– Szóval mi ugyanarra az egyetemre járunk. Valamelyik nap összefutottunk a könyvtárban.
A könyvtárban. Hát hogyne. Mintha kinézném belőle, hogy tudja, mi az a könyvtár.
Várjunk csak... Mi? Éppen most mentette meg a hátsómat? Megint?!
Tiltakozni is elfelejtettem, annyira lekötöttek az események.
– Hát ez pompás – lelkendezett anya, és egy műanyagtányérra pakolt legalább tíz darab pitét. Csinosan becsomagolta, majd átnyújtotta a fiúnak. – Egészségedre!
– Nem is kell kifizetnie? – kotyogtam, mire anyám tekintete rám villant, Harper meg a röhögését próbálta visszafogni.
– Nem, Sage, a barátainknak nem kell.
– Szólhattál volna előbb is... – dünnyögtem. – Nekem a fél város a barátom.
– Éppen ezért nem szóltam előbb.
Harper felnevetett, és legalább így álltunk egy percig, hárman. Engem meg vagy helyből hatszor levert a víz.
– Valamikor nálunk vacsorázhatnál – dobta be anya tíz másodperccel később a bombát. Hogy. Miért. Mi. Egyszerűen...
– Tessék? – döbbentem le.
– Nagyszerű lenne – egyezett bele „Harold”. – Ugye nem bánod, ha hozok magammal egy barátot is? Szeretném bemutatni neked. Imádni fogod.
– Csak nyugodtan. Várunk szeretettel! A kedd megfelel?
– Tökéletes lesz. Köszönöm a sütiket, Diana!
A srác megfordult és elcsámpázott. Ott maradtunk anya, én és a döbbenetem.
– Tényleg meghívtad őt és a titokzatos haverját vacsorára?! – kaptam agyvérzést kis híján. Hirtelen már nem is tűnt olyan jó bulinak a boldogság. Ebből hogyan mászok ki? Hisz keddig csak két napom maradt!

*a sóbálvány-átok a Harry Potterben

6 megjegyzés:

  1. Jujci, legyen már vasárnap 😍

    VálaszTörlés
  2. Hello!
    Nagyon tetszik a fogalmazásood :D
    Kíváncsi vagyok, honnan ismerik egymást "Haroldék" ;)
    Gratulálok, csak így tovább!
    Várom a következő részt <3
    xo Mel

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Köszi a dicséretet ^^ Azt hiszem, benne volt a fejezetben, hogy a templomból. Harper ott zenél hétvégenként, Sage anyukája meg csak szimplán eljár, és így megismerkedtek :)

      Törlés