Hét - Kezdődik

2016. szeptember 13.
Hahó!
Sajnos nem voltam itthon a hétvégén, és a gépemet sem vittem magammal, ez az oka a kis csúszásnak. Ne haragudjatok, vasárnap már menetrend-szerűen érkezik a következő rész! :) Jó olvasást kívánok, és csatlakozzatok a Facebook csoporthoz (klikk) a képre, ha van kedvetek. Az oldalamon megint játék közeleg! ;)
Nilla


Amikor hétfő reggel felkeltem, a Karolához pakolt cuccaim a konyhapulton hevertek a sporttáskámban. Anya már nem volt otthon, de hagyott egy cetlit a csomag mellett.

Karola itt volt korán reggel, nem akart felébreszteni, de azt mondta, ezt „elfelejtetted.” Pakolj ki!

Csodás. Csak tudnám, minek tett megint keresztbe? Jól tudta, hogy anyám az egyik legkételkedőbb lény a világon. Erre éppen elég jelzés a macskaköröm az elfelejtettem szónál... Nyilván tudta, hogy nem felejtettem el. Meg azt is, hogy titkolok valamit. Szuperül indult a hétfő reggel.
Annyi gyümölcsöt és csokit tömtem magamba, amennyit csak tudtam, mielőtt elindultam az egyetemre. Úgy éreztem, ma szükségem lesz az energiára.
Azt hittem, hogy minden megváltozik, és amikor odaérek a suliba, az emberek egyszerűen tudni fogják, milyen szerencsétlen vagyok. Sőt, röhögnek majd. Aki pedig még nem értesült arról, mekkora atomkatasztrófa vagyok, sorba állhat Karolánál, ő ugyanis fogadóórát tart.
A tévképzeteimnek hála borzalmasan éreztem magam, és remegő lábbal léptem a suli folyosójára. Minden arcban az ellenséget, a megvetést kutattam, de ugyanúgy nem vettek észre, ahogyan eddig. Még mindig láthatatlan voltam, ami csakis egyetlen dolgot jelentett: a hétvégén történtekről mindenki hallgatott. Óriási kő zuhant le a szívemről, de teljesen megnyugodni nem tudtam. Mikor futok legközelebb Karolába? Vajon mit fog tenni velem? Kiröhög az egész suli előtt, és elmond minden olyasmit, amit félve bíztam rá?
Elszorult a torkom. Legszívesebben menekültem volna, jó messzire.
Nem bujdostam a lányvécében, és nem pislogtam a hátam mögé minden második lépésem után. Szembenéztem azzal, ami rám várt, csak sajnos semmi sem várt rám. Akárhogy kereste Karolát a tekintetem, ő mintha eltűnt volna. Sehol nem botlottam bele. Ez egyszerre volt szuper és nyomasztó. Egyrészt megkönnyebbültem, másrészt viszont akkor ő került engem. Szép kilátások, mondhatom.
A nyár közeledtével egyre kevésbé sikerült odafigyelnünk a tanulásra. Az előadók és professzorok ezt észrevették, a jobb hangulat kedvéért viccekkel bombáztak minket. Még erre is képesek voltak, csak figyeljünk végre oda az órájukon.
Valahogy sikerült megúsznom az egész napot. Nemhogy Karoláét, a fiúk színét sem láttam. A csalódottság ízével a számban indultam haza, és láttam neki a teendőimnek. Kitakarítottam a fürdőszobát, rendbe vágtam a könyvespolcomat, új ágyneműt húztam és sütöttem pizzát. A holnapi vacsora rémképe lebegett a szemem előtt, és ez segített valamelyest, hogy eltereljem a csapongó gondolataimat a legjobb barátnőm viselkedéséről. Egyik rettenettől a másikig.
Már itthon sem találtam a helyemet. Hogy elkerüljem anya kérdezősködését, tanulást színleltem egész este. Nagyjából hetvenkét és fél százalékban fals volt az egész, a többiben viszont turbóztattam az agyamat. Elvégre hamarosan itt a vizsgaidőszak. Ha jobban belegondoltam, már csak két hét volt addig. Jézusom. Semmi más nem hiányzott az életem palettájáról, csak egy bukás.
A sok stresszeléssel sikerült lemerítenem az akksimat annyira, hogy egy pillanat alatt álomba szenderüljek. A matekkönyvem még mellettem feküdt, annyi erőm sem maradt, hogy legalább a földre leejtsem. Mondjuk nem is bántam, sokkal jobban örültem, hogy Fibonacci vigyázza álmomat.
Aztán elérkezett a kedd. De egy szempillantás alatt. Már a reggeli alatt is olyan ideges voltam, mint egy zárthelyinél. Legalább hatványozva annyira. Tudtam, hogy anya ma egy órával előbb hazajön a melóból, hogy isteni vacsorát rittyentsen vendégeinek. Azon tépelődtem, én hogyan tudnék akár egy pillanattal is hamarabb szabadulni ettől a hercehurcától. Ha szimulálom, hogy elvittek az ufók, az vajon bejön?
Levert a víz. Amilyen karmám van, Karola ma fog szembejönni velem valamelyik folyosón. Ma fog végletesen megalázni, és stílusához hűen földbe döngölni.
Az esélyeim nyolcvanhét a harmadikon lehetőséget tartogattak arra, hogy ma kipurcanok. Vagy az idegtől, vagy akármi mástól, de hatszázötvennyolcezer és fél mód volt kilátásban. A legvalószínűbbnek azonban a szívrohamot láttam, ugyanis akárhová mentem, a rettegéstől olyan heves szívdobogás kísért, hogy félő volt, élettelenül rogyok össze valahol.
A legrosszabb viszont mégsem az egyetemen ért utol. Csodával határos módon ma is megúsztam, hiába képzeltem magam elé szörnyűbbnél szörnyűbb halálnemeket. Hazaértem, és szó szerint bezuhantam az ágyba, a megkönnyebbüléstől szundikáltam egy órát. A cipőmön kívül semmit sem vettem le magamról, a melltartóm már nyomott itt-ott. A szememet dörzsölve bukdácsoltam végig a szobámon, és hallgatóztam, anyám vajon megérkezett-e. Alighogy leértem a konyhába, megpillantottam hagymát szeletelő alakját. Azon nyomban mozdulatlanra is fagytam, mert anya valami elképesztő hidegvérrel, gépies mozdulatokkal, hannibáli, őrült magabiztossággal aprította a zöldséget. Felsandított rám, de a keze nem állt meg, vagdosott tovább.
– Szia – nyeltem egy nagyot. – Segíthetek valamiben?
Fejével a sarokban álló szemeteszsákok felé biccentett.
– Jól van. Kiviszem.
Óriási sóhaj hagyta el a számat, amint az udvarra értem. A késő délutáni levegő meleg volt, de már nem közelítette meg a napi csúcsot. Az éjjeli bogarak lassan magukhoz tértek, és búgni kezdtek, a szomszéd a gyepét öntözte. Egy kislány rollerezett el a házunk előtt.
Legalább anya befejezte a világ legijesztőbb hagymaszeletelését, mire visszaértem. Már az ínycsiklandó húscsíkokat sütötte egy serpenyőben, és zöldséget párolt mellé. Éreztem a levegőben a kérdéseit. Súlyosak voltak, talán vádlók is. Minden szuperérzékével együtt észlelte, hogy nem vagyunk valami jóban Karolával, és szerintem a fiúkról is sejtett valamit. Most komolyan. Hogy lehet, hogy anya „Harolddal” bratyizott a templomban? Ebben a felvetésben túl sok a bizarr dolog.
– Akkor én megterítek – közöltem, bár nem kért rá. Bármit szívesebben tettem volna, minthogy ott álljak, és várjam a kérdéseit, mint a vádlottak padján.
Anya kedvenc porcelánkészletét vettem elő, meg a legszebben csillogó kristálypoharakat. Hattyút hajtogattam a szalvétákból, az asztal közepére, magas vázába sárga tulipánokat helyeztem. Anyám mellém lépett néhány perccel később, és kritikus szemmel vette górcső alá az „alakításomat”.
– Jók a hattyúk.
Elmosolyodtam.
– Köszönöm.
Ez tőle szuper bóknak számított. Ebből fogok élni két hónapig.
– Letusolok.
Bólintással vette tudomásul, majd visszatért a konyhába a brownie-jához.
Húztam egy kicsit az időt a zuhany alatt. Legszívesebben azonnal túl lettem volna ezen az egész mizérián, mert valahogy kapizsgáltam, nem fog jól elsülni. A vízsugár alatt egy kis kitartásért imádkoztam.
A lehető legegyszerűbben akartam kinézni. Semmi smink, ezt már az első pillanatban eldöntöttem. Fekete nadrágba és halványkék, csíkos ingbe öltöztem, a hajamat egy visszafogott és egyszerű kontyba kötöttem. Fújtam egyet-kettőt a kedvenc parfümömből, és feltettem a vékony ezüstláncomat. Angyalszárny billegett rajta. Az átlagosnál is átlagosabban festettem, és ez elégedettséggel töltött el.
Ahogy közeledett a vendégeink érkezésének időpontja, úgy lettem egyre idegesebb. Miután anya elvonult átöltözni, egyedül maradtam a nappaliban, tekintetemet az ajtóra szegeztem. Majdnem a körmömet is rágcsáltam, miközben lábammal doboltam a padlón. Felugrottam, körbejártam a kanapét, majd visszaültem. Hirtelen eszembe jutott megigazítani az egyik képet a kandalló tetején, de amikor hozzáértem a kerethez, megszólalt a csengő. Ijedtemben felborítottam a képet is.
Az ajtóhoz ólálkodtam, és kilestem a kukucskálón. Majdnem elájultam. Karola állt ott. Kitártam az ajtót, de úgy álltam meg, hogy lássa, eszemben sincs beinvitálni. Elhatároztam, hogy keményen nézek rá, de amikor láttam szomorú arcát, az elhatározás meglazult bennem.
– Mit szeretnél? Elmondani, hogy mekkora szerencsétlenség vagyok?
– Szia, Sage – felelte halkan, mint aki meg sem hallotta szavaimat. – Én igazából...
– Te? – vontam fel a szemöldököm.
– Én... Annyira...
Ekkor jelent meg anyám. Anélkül, hogy megnyikkanhattam volna, átvette tőlem az irányítást.
– Szia, Karola. Nem is tudtam, hogy te is jössz. Semmi gond, mindjárt hozok még egy terítéket.
Jó lett volna, ha abban a percben belesüllyedek a betonba a talpam alatt.
– Nem akarok zavarni, csak beszélnem kellett Sage-dzsel.
– Remek. Majd a vacsora alatt megtehetitek.
– Milyen vacsora?
– Sage nem mondta? – nézett rám anyám a „miből hagytok ki?” pillantásával. Már vettem a levegőt, hogy végső elkeseredésemben kitálaljak neki az egészről, amikor Karola megelőzött.
– Ma sajnos nem tudtunk beszélni. Ezért is vagyok itt.
– Az mindjárt más. Gyere! – azzal eltűnt a nappaliban, és ketten maradtunk Karolával. Ő rám nézett, elővette a legbűnbánóbb arcát, én pedig a fejemet ráztam.
– Tőlem. – Karola elvigyorodott. – De nehogy azt hidd, hogy ez változtat valamin.
Még láttam, hogyan fagy a mosoly az arcára, amikor elfordultam, hogy előszedjek még egy terítéket.
Ennél már rosszabb sem lehet, vélekedtem, amikor újra megszólalt a csengő.
– Kit várunk egyébként? – kérdezte Karola, de a következő pillanatban elnémult, amikor anya beengedte a vacsoravendégeit a nappaliba. Először Harper lépett be, napszemüvegben, kiengedett hajjal, rövid ujjú ingben és csőnaciban. Ha én hoztam volna haza, hogy „szia, anya, bemutatom a barátomat, Harpert”, kitört volna a háború.
És utána következett ő. Visszafogott, sötétkék pólóban, egyetlen tetoválás nélkül, Harper totális ellentéteként, kis mosollyal az arcán. Anya azonnal az idegen fiú felé fordult.
– Mi még nem ismerjük egymást. Diana vagyok.
– Köszönöm a meghívást, asszonyom – felelte Nevan. – Már nagyon sokat hallottam a híres pitéjéről.
Úristen! Mindjárt idehányok. Csokit és bort hoztak anyának. Lehetne ez még ennél is giccsesebb?
Belekapaszkodtam az előttem lévő szék támlájába, hogy megtartson a lábam.
– Mit művel az anyukád? – suttogta Karola.
– Bajba kever engem.
Karola kuncogott, mire a fiúk felénk kapták a pillantásukat. Először mindketten mosolyogtak, viszont amint felfogták az eléjük táruló képet – hogy Karola és én egymás mellett vagyunk –, már nem derültek többé. Harper arca kissé megkeményedett, Nevan pedig nem értette az egészet. Ez jó, legalább már ketten voltunk.
– Sziasztok! – mentem eléjük. – Mint biztosan ti is észrevettétek, bővült a társaságunk egy vacsoravendéggel.
Fintorogtam, amit csak ők láthattak. Egy percig örültem annak, hogy anyám és Karola a hátam mögött állnak.
– Semmi gond – válaszolta Harper. Újra magára öltötte a „legmenőbb gyerek vagyok a környéken” attitűdöt. Nevanre néztem, aki továbbra is olyan visszafogott és mosolygós volt, mint mindig. Összeakadt a tekintetünk, és tudtam, hogy ezt sokáig el tudnám viselni. Csakhogy anyám figyel, csapott belém a felismerés, és hátrálni kezdtem.
– Akkor... – mutattam a megterített asztal felé, és a tőlem elvárt módon mosolyogtam. Belül viszont azt gondoltam: akkor kezdődjön az Éhezők Viadala! Vagy inkább a Nagy Mészárlás.
Az ültetési rend istenének köszönhetően valahogy úgy kerültünk, hogy Karola ült a jobbomon, anya a balomon, velem szemben Nevan, mellette pedig Harper kapott helyet. Az, hogy frusztráló, nem írta le kellő pontossággal a helyzetemet. Ki akart ugrani a szívem, és ezüsttálcán felkínálni magát nekik.
A sok étel – csirke, kacsa, rizs, burgonya, különböző saláták – mind ott illatoztak előttünk, noha egyelőre senki sem nyúlt hozzájuk.
Anya törte meg ezt a hihetetlenül fura és kellemetlen semmittevést azzal, hogy kibontott egy üveg bort, és mindenkinek töltött.
– Köszönjük a meghívást – hízelgett Harper, mielőtt ittunk volna. Ámen.
– Na és, fiúk, mit csináltok az egyetem mellett?
A fürtöske Nevanre pillantott, aki meg rám. Égett az arcom rendesen, és amikor anyám egy kicsit megdermedt, elkezdtem lefelé csúszni a székemen. Hátha nem veszik észre, hogy felszívódtam.
– Focizunk és zenélünk.
– Zenéltek? Nahát.
– Igen, már több éve. Van egy zenekarunk.
– És nagyon tehetségesek! – kotyogta közbe Karola. – Az egész város imádja őket.
– Harold, miért nem szóltál még erről?
Nevan majdnem visszaköpte a poharába az éppen lenyelt kortyot, amikor meghallotta a „Haroldot”. Harper az asztal alatt rúgott a szöszi lábába, ami természetesen egyikünk figyelmét sem kerülhette el.
– Tudod, Diana, hogy a hétvégi alkalmak nem rólam szólnak.
– Még ilyet! Itt van ez a fiatal fiú, aki úgy énekel, mint egy angyal, és szerénykedik.
Mint egy angyal?! Én meg kapok egy „jók a hattyúk”-féle dicséretet.
– Csak túlzol.
– Nem én. Mindenkinek te vagy a kedvence a kórusból. Ti, lányok, ha másért nem, néha talán ezért eljöhetnétek a templomba – szánta nekünk anya a mondatát némi szemrehányással a hangjában. Karolával tökéletesen egyszerre válaszoltunk, egy tizedmásodpercnyi eltérés nélkül.
– Igen.
Nem bírtam ki, ránéztem. A pillantásában volt valami esdeklő. Inkább elfordultam, és gondoltam, akkor majd én eszek, ha senki más nem akar. Úgy tűnt, ez meghozta a többiek kedvét is, mindenki bátran pakolt a tányérjára.
– Ez nagyon finom, anya – mondtam, hogy mondjak valamit, mert a beszélgetés már legalább két perce stagnált.
– Köszönöm.
– Diana, te egy csoda vagy – bólogatott Harper nagy elismerésében. – Hol tanultál meg így főzni és sütni?
Hát, ő nem volt szívbajos az anyámmal kapcsolatban, az biztos. És úgy láttam, hogy ez tetszik is neki. Furcsa. Én már régóta nem szóltam így hozzá. Nem mertem.
– Sok mindent meg kell tanulnia az embernek, amikor már nem csak magáról gondoskodik.
A tekintetek rám ragadtak. Óriásit nyeltem, az éppen megrágott brokkoli alig akart lemenni a torkomon.
Egész életemben ő volt a támaszom. Ő, és – azt hittem –, hogy Karola. Utóbbiról sajnos kiderült, jobban élvezi, ha gyűlölhet engem.
Egy falattal sem akart több lemenni a torkomon. Ott ültem, a különös társaságunk közepén, és megfojtott a magány. Hisz többé a legjobb barátnőm sem volt a legjobb barátnőm. Többé az anyukám sem volt önmaga – szó szerint alig mertem beszélgetni vele. Nevan pedig nem lehetett az, akinek én szerettem volna, hogy legyen.

2 megjegyzés:

  1. Annyira magával ragadó az egész történet, alig várom kivárni a következő részeket... Tényleg megteremtesz egy olyan világot, amiből nagyon nehéz kiszakadni az olvasónak. <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Heni! Imádtam ezt a kommentet, nagy örömet szereztél vele. köszönöm szépen! <3

      Törlés