Hahó! :)
Ezúttal késés nélkül, szokás szerint vasárnap. Köszönöm a türelmet és az érdeklődést ^^ Ha gondoljátok, gyertek a Facebook oldalamra, játék van klassz kis nyereményekért!
Jövő héten találkozunk,
Nilla
– Szóval, Nevan – anyának sikerült annyi élt bujtatni a hangjába, hogy mindannyian megdermedjünk. Már a sütinket fogyasztottuk, de az elmúlt fél óra csendes kínzása felért egy purgatóriumi kirándulással. – Hogy ismerted meg a lányomat?
Ne már! NE MÁR!
Akkorát ugrottam ijedtemben, hogy majdnem felborítottam a kristálypoharat. Hirtelen kaptam utána, amivel elértem, hogy a tekintetek már Nevan és köztem cikázzanak. Látszott a szöszin, hogy alig bírja visszafogni a nevetését. Én itt szenvedtem, mint a kutya, ezek meg szórakoztak rajtam?
A bosszúm forralása közben hamar rájöttem, hogy az egyetlen probléma az, anyám éppen Nevant faggatta. Újabb kínos pillanat – leesett tehát, hogy itt és most nem tehetek semmi meggondolatlant.
– Egy iskolai rendezvényen találkoztunk – felelte meglepően normálisan Nevan. Még hogy egy iskolai rendezvényen! Mi sem állt távolabb az „iskolai rendezvénytől”, mint az óceánparti, tábortüzes este meg a félresiklott koncert.
Ekkor döbbentem rá valamire. A múltkor Harper azt hazudta, a könyvtárban futottunk össze. Ezúttal Nevan falazott nekem, és tegyük hozzá, jól csinálta. Valószínűleg egy pillanat alatt átlátták a helyzetet, és nem akartak ártani nekem. Állták anyám kérdéseit, és egy pillanatra sem tűnt úgy, hogy kiakasztaná őket a helyzet. Óriásit nőttek a szememben. Idiótán el is vigyorodtam, és inkább a tányérom tartalmára szegeztem a pillantásomat.
A vacsora alatt először éreztem valami melegséget a szívem környékén. Vasárnap azzal vádoltam Harpert, hogy szán engem, valójában viszont nem ez történt. Nagyon is törődött velem – szigorúan csak barátkozási célból, ugye –, és ez eszméletlenül jólesett. Új barátokat szereztem úgy, hogy a legrosszabb oldalaimat mutattam.
– Sage – hallottam Harper hangját, amire felkaptam a fejem. – Talán lemaradtunk valami viccesről?
Rögtön elpirultam. A válaszomat azonban megakadályozta az, ami az asztal alatt történt: ezúttal Nevan rúgott bele a fürtöske lábába. Az ajkamat beharapva fojtottam magamba a nevetésemet, és küldtem egy hálás pillantást Nevan felé. Megmentett egy kínos választól.
– Anya, még a végén halálra rémiszted őket – pillantottam szelíden anyukám felé. Jó lett volna, ha rövid időn belül a végére érünk ezeknek a kérdéseknek. – Inkább beszélgessünk...
– Rólad – fejezte be a mondatomat Karola. Nagyon utáltam érte, mert ő volt a legutolsó, akitől mentést vártam szorult helyzetemből. Inkább felé sem néztem, nehogy kitörjön a balhé.
– Mit mondjak? A kórházban dolgozom.
– Tényleg? Ezt nem is tudtam rólad – bólintott Harper.
– Gyógyszerész vagyok – válaszolta meg a kimondatlan kérdést anya. – Szeretek emberekkel foglalkozni, és tudjátok, segíteni rajtuk.
Megéltem, hogy miközben anya a „barátaimnak” mesélt a hivatásáról, majd’ kipukkantam a büszkeségtől. Bőven akadt hibája, és még ha Karola szerint rosszul is nevelt fel engem, nem lehetett őt utánozni vagy pótolni, netán hibáztatni. Annak ellenére, hogy az előbb úgy hittem, végletesen eltávolodtunk egymástól, éreztem, hogy valójában ő mindig is ott volt nekem.
Miután mindenki maradéktalanul elfogyasztotta az isteni csokis sütijét – hiába, a kotyvasztáshoz anya jól értett –, összeszedtük a tányérokat. Még a konyhából is hallottam, hogy a három vendégünk egyetlen szót sem szól egymáshoz. Sejtettem, lesz még a hétvégének böjtje, amint befejeztük ezt a szívemnek időközben kedvessé vált színjátékot.
Legnagyobb meglepetésemre Nevan indította újra a társalgást, miután visszatértünk az asztalhoz.
– Köszönöm ezt az estét, Diana – mondta komoly hangon. – Sikerült visszaidézni az otthoni napokat.
Az hagyján, hogy én ettől az őszinte kinyilatkoztatástól a székembe olvadtam, de még anya arca is megenyhült.
– Hiányzik a családod?
– Folyamatosan.
– Sajnálom. Ez biztosan nagyon nehéz lehet.
– Hozzá lehet szokni. Csak kigyógyulni belőle nem igazán.
– Nem gondolkoztál még azon, hogy visszamész Írországba?
Újabb megállapítás: anyának jó az akcentus-felismerő képessége.
– Jelenleg itt van az életem.
Ebbe a kijelentésben annyi élet sűrűsödött, hogy kommentálni sem tudtuk. Nevan ezzel az egy mondattal rengeteget mesélt – hogy szívesen menne haza, de nem lehet, hogy megbarátkozik a helyzetével, de az otthonát sosem feledi, hogy bármilyen nehéz is, megy tovább az útján. Vajon én képes lennék ennyire függetleníteni magamat azoktól, akiket a legjobban szeretek?
Harper telefonja csippant egyet, mire mindannyian ránéztünk.
– Basszus, teljesen elfelejtettem – morogta. – Próbára kell mennünk.
Anya – és a lelkem mélyén én is – szomorúan konstatáltuk ezt a hírt.
– Legközelebb is várunk, ha van kedvetek eljönni!
– Mindenképpen – biztosította a fürtöske.
– Még egyszer köszönjük ezt az estét – kontrázott Nevan. Nekem meg az arcomra ragadt a mosoly.
– Remélem, jól éreztétek magatokat. Lányok, kikísérnétek a vendégeinket?
Anya rendelkezett dramaturgiai érzékkel, az már biztos.
– Természetesen – feleltem engedelmesen, majd elindultam az ajtó felé. A fiúk szedelőzködtek, egy illedelmes öleléssel elköszöntek anyától, majd kisétáltak a verandára. Rögtön mentem utánuk, Karola néhány másodperces fáziskéséssel érkezett.
Már teljesen besötétedett, csillagok ragyogtak a fejünk felett, és hűvös szellő csalogatott libabőrt a karomra. A fiúkra néztem, a nyilvánvaló mosolyukra, és igyekeztem valami frappáns beszólással előállni, azonban semmi sem jutott eszembe. Inkább nem néztem túl sokáig Nevanre sem, mert biztosra vettem, hogy anya a függöny mögül figyel.
– Örülök, hogy jól mulattatok, legfőképp rajtam.
– Dehogyis – vigyorogta Harper, Nevan inkább a fejét rázta. – Holnap az egyetemen?
Várjunk csak, ezt tőlem kérdezte? Már épp kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy bratyizunk egymással, de erre azért nem készültem fel.
– Ebédnél – pontosított Nevan, aki láthatott valamit az arcomon. – Mindig az udvaron vagyunk. Gyere ki te is.
– Oké.
Mi? Ebbe tényleg én egyeztem bele? Jó ég.
Harper felém hajolt, és nyomott két puszit az arcomra, ami már önmagában is eléggé lesokkolt. Hát még az, amikor Nevan készült ugyanerre... Mielőtt hátrálhattam volna, már felém hajolt, és nyomott egy puszit a fülem közelébe. Mintha elektromosság futna végig rajtam, a szívem kis híján megállt, a testem leblokkolt. Kábultan bámultam rá; a szemében csillanó fényt, miközben elhajolt.
– Ja, és – folytatta Harper, és ekkor nézett először Karolára azóta, hogy kijöttünk –, szerintem nincs rendben, ahogyan viselkedtél. Nincs közöm a dologhoz, de én örülnék a helyedben, hogy Sage még szóba áll veled.
Mire felfogtam Harper szavait, a fiúk már ott sem voltak. Ketten maradtunk Karolával, aki tudta, hogy a srácnak igaza van. Megint elővette a bűnbánó arcát, ami más helyzetben hatott volna rám. Sőt, akkor is, ha Harper nem fakad ki.
– Igaza van – nyeltem egyet.
– Én is tudom.
– Egy dög voltál.
– Sajnálom, Sage.
– Ettől még nem tudom elfelejteni, amiket mondtál.
A szemében már könnyek gyűltek. Egy részem szívesen megölelte volna. De nem tehettem meg. Nem, mert kráternyi sebet ütött bennem.
– Teljesen jogos, hogy ezt mondod, én csak...
– Most inkább ne – ráztam meg a fejem. – Most ne magyarázkodj.
Elindultam vissza a házba, amikor a hangja megállított.
– Beszélhetünk holnap?
Nem fordultam hátra, mert akkor talán nem tudok elsétálni onnan.
– Majd meglátjuk.
Az ágyamban feküdtem, már tizenegy is elmúlt. Újra és újra végiggondoltam a vacsora történéseit, és úgy gondoltam, nem is volt olyan rossz. Sőt, határozottan tetszett. Rájöttem néhány dologra, és láttam anya új oldalát. Ez a fiúk nélkül nem történt volna meg. Karolára inkább próbáltam nem gondolni. Ha azt hitte, hogy egy kis jópofizással mindent jóvátehet, nagyot tévedett. Még most is összerázkódtam, ha eszembe jutottak a sértései, melyeket a fejemhez vágott. Lehet, hogy megbánta, viszont ez sem változtatott semmin. Nekem ugyanúgy fájt a rosszindulatúsága.
Kezembe vettem a telefonom, csak nem bírtam ki, hogy ne nézzek fel a netre. Rögtön Nevan adatlapjára navigáltam, hátha posztolt valamit. Legalább fél percet töltöttem azzal, hogy a képét néztem – vigyorgós fotó, sütött róla az életkedv. És ez a gyerek ült néhány órával ezelőtt az asztalunknál, és állta hősiesen anyám kérdéseit? Annyira hihetetlennek tűnt az egész! Arról meg ne is beszéljünk, hogy holnap velük ebédelek. Mivel tudott annyira elkábítani, hogy igent mondjak?
Az eszem tudta, hogy rossz irányba tartunk, és ezt a „barátságot” nem engedhetem meg magamnak. A szívem viszont, abban a pillanatban, le sem tojta a kétséget.
Mivel szerdán csak egyetlen órám volt, az ebéd hamarabb eljött, mint arra számítottam. A lábam magától vitt az udvar felé. A fejem elég érdekes lehetett, ahogy próbáltam elfojtani a vigyorom – kevés sikerrel –, majd öt másodperc múlva az idegességtől majdhogynem vicsorba torzult az arcom. Valószínűleg még el is zöldültem.
Valamivel később pedig ott álltam, a széles üvegajtó előtt. Messziről kiszúrtam az ominózus társaságot: a középső padcsoportot foglalták el. Néhányan a telefonjukat nyomogatták, a többiek azonban élénk beszélgetés részesei voltak. Nevettek, marhultak egymással.
Kiszúrtam Nevant is a tömegben, és a szívem nagyobbat dobbant, mint bármikor máskor. A fiú nevetve hátravetette a fejét, miközben egy számomra ismeretlen lánnyal beszélt. Fekete, több helyen kiszaggatott nadrág, fehér póló és kockás ing kombinációját viselte, a szemén feketekeretes szemüveggel. Elképesztően, szemtelenül, lehetetlenül jól nézett ki. Ráragadt a tekintetem.
Vettem egy mély levegőt, és elindultam feléjük. Lane és a barátnője, Sophia szúrtak ki legelőször.
– Csajszi! – kiáltotta a lány, majd elém jött, és megölelt. Mozdulatlanul tűrtem. Vajon miért volt itt mindenkinek kényszere a testi érintkezésre?
– Sziasztok – mosolyogtam szégyenlősen.
– Hogy vagy? Azt hittem, már sosem futunk össze.
Sophia visszaült Lane mellé, én meg egy helyben toporogtam. Jó lett volna beolvadni közéjük, de nem nagyon tudtam, mit kéne csinálnom. Csak úgy üljek le öt idegen közé? Vagy menjek oda valamelyik fiúhoz? Én komolyan...
– Helló – vált ki Nevan hangja ekkor a tömegből. Mivel mindenki érezte, hogy ez a „helló” hozzám tartozott, félre is álltak, hogy Nevan láthasson. Egymásra néztünk, bár én majdnem agyvérzést kaptam a közönségünk miatt. Szó szerint mindenki minket figyelt, ráadásul csend vett körbe. Nevan leugrott a padról, és elindult felém. Nyeltem egy nagyot. A beszélgetés valahogy újraindult – hála a magasságosnak –, így amikor a fiú mellém ért, már kevesebben sasoltak minket. – Mi újság?
Nem igazán tudtam mihez kezdeni a kérdéssel. Mi újság? Biztos, hogy tudni akarod, alig aludtam az éjszaka, mert rád gondoltam? De jó, hogy ezt nem mondtam ki.
– Minden a szokásos – biccentettem. – És veled?
– Ja, velem is – nevette a szöszi. – Van egy perced? Szeretnék beszélni veled.
– Öööhm, persze.
Vajon mi lesz ennek a vége?, zakatolt a kérdés a fejemben.
Hátráltunk néhány lépést, hogy jól halljuk egymást, de a többiek zaja még így is elért hozzánk.
– Minden oké? Elfehéredtél.
– Ja, persze – legyintettem. – Biztos csak a... Hagyjuk.
Nevan a homlokát ráncolta.
– Te megijedtél?
– Ettől a sok idegentől? Egy kicsit – bólogattam hevesen. – Tudod, nekem...
– Azt hiszem, ehhez lassan hozzá kell szoknod.
Sikerült elszakítanom a figyelmemet az ismeretlenektől, és Nevannek adni. A rejtélyes kijelentése hallatán ráncoltam a homlokom, valahogy nem tetszett a dolog.
– Mire célzol?
– Erről kellene beszélgetünk. A barátság projektünk veszélybe került.
Csak álltam, és néztem rá bociszemekkel. Most mi van? Lassan összeillesztettem a darabokat, és testet öltött bennem egy gondolat. Nevan szeme csillogott, ajkán édes mosoly játszott. Mégis azt próbálta meg a tudtomra adni, hogy nem lehetünk többé barátok. Evidens a kérdés: miért nem?
A pillantása pedig, kiegészítve a kettőnk között vibráló kémiával, megadta a választ. Mert nem barátok, hanem sokkal többek leszünk.
A pánik bekúszott minden sejtembe. Hiszen pont ezt nem engedhettem meg magamnak! Magunknak.
– Hát, én is attól félek – nyeltem nagyot. – Mert tényleg nem lehetünk barátok.
Nevan szeme összeszűkült. Ha a mondanivalóm talán félreértelmezhető lett, a hangsúlyom biztosan nem.
– Gondolkoztam – folytattam tovább. Rájöttem, ha most nem mondom el neki, legközelebb talán nem lesz elég erőm. Viszont finomítottam a szavaimon, mert kiakasztani mégsem szándékoztam. Épp elég volt nekem együtt élni a tudattal, hogy mindennél jobban vonzott magához, mégsem engedhettem neki. Nem anélkül, hogy széttörnék. És én egyben akartam maradni. – Azt hiszem, ha folytatjuk ezt, nem lesz jó vége.
A homlokát ráncolta. A derű egy csapásra eltűnt az arcáról.
– Miről beszélsz?
– Hát, a ragadós mályvacukorról. Egyszerűen úgy érzem, hogyha „barátkozunk”, annak nagyon rossz vége lesz, érted?
Nevan megköszörülte a torkát, mielőtt válaszolt.
– Értem. És akkor mit szeretnél tőlem?
– Az lesz a legjobb, ha...
Amíg kerestem a megfelelő szavakat, a feszültségtől szinte égnek állt a hajam. Tudom, hogy ő is érezte, a testtartása és az arckifejezése elárulta.
– Ha nem leszünk barátok – nyögtem ki, bár az ájulás kerülgetett. Nevan viszont nem akart elszaladni, ahogy reméltem. Állt velem szemben és nagy, kék szemével nézett. Egy másodpercre azt hittem, belém is lát – minden kétségemmel tisztában van, és el fogja űzni azokat. Felém hajol, először a fülembe suttogja, hogy nem lesz semmi baj, aztán...
Hirtelen magamhoz tértem az ábrándozásból. Amire vágytam, semmi esetre sem következhetett be. Hülye szív! Miért szólsz bele mindig az ész dolgába? Ezt most szépen elrendezem, aztán viszlát. Többé nem fog megkísérteni az ajkával. Főleg nem fog a fülemnél puszilgatni.
– Szóval ennyi – böktem ki küszködve. Cseppet sem segített, hogy alig húsz centire állt tőlem.
– Azt akarod, hogy...
Szegény be sem fejezhette a mondatot, máris rávágtam, hogy „igen!”. Minél hamarabb szabadulni szándékoztam onnét.
– Rendben – bólintott komoly arccal Nevan. Összepréselte az ajkát. – Akkor nem leszünk barátok.
– Rendben! – vágtam rá én is.
Legalább egy percig ádázul meredtünk egymásra. Arra gondoltam, hogy ez a világ leghülyébb helyzete. Ám erre, mit ad Isten, rosszabb lett. Hozzánk lépett az a lány, aki korábban is Nevan mellett ült.
– Valami gond van? – nézett ránk. – Furák vagytok.
– Dehogy van – válaszolta Nevan úgy, hogy még mindig az én tekintetemet tartotta fogva. A kezét a lány vállára tette, az meg majdnem összeesett az örömtől. Közelebb is húzódott a fiúhoz, mintha ők összetartoznának. Elvégre is, pont ezt akartam.
Megfordultam, bevágtattam a suliba. Többé biztos, hogy semmik sem leszünk, nemhogy ragadós mályvacukrok. Ez a megállapítás az agyamat elégedettséggel töltötte el, a szívemnek viszont egy óriási pofont adott.
Ne már! NE MÁR!
Akkorát ugrottam ijedtemben, hogy majdnem felborítottam a kristálypoharat. Hirtelen kaptam utána, amivel elértem, hogy a tekintetek már Nevan és köztem cikázzanak. Látszott a szöszin, hogy alig bírja visszafogni a nevetését. Én itt szenvedtem, mint a kutya, ezek meg szórakoztak rajtam?
A bosszúm forralása közben hamar rájöttem, hogy az egyetlen probléma az, anyám éppen Nevant faggatta. Újabb kínos pillanat – leesett tehát, hogy itt és most nem tehetek semmi meggondolatlant.
– Egy iskolai rendezvényen találkoztunk – felelte meglepően normálisan Nevan. Még hogy egy iskolai rendezvényen! Mi sem állt távolabb az „iskolai rendezvénytől”, mint az óceánparti, tábortüzes este meg a félresiklott koncert.
Ekkor döbbentem rá valamire. A múltkor Harper azt hazudta, a könyvtárban futottunk össze. Ezúttal Nevan falazott nekem, és tegyük hozzá, jól csinálta. Valószínűleg egy pillanat alatt átlátták a helyzetet, és nem akartak ártani nekem. Állták anyám kérdéseit, és egy pillanatra sem tűnt úgy, hogy kiakasztaná őket a helyzet. Óriásit nőttek a szememben. Idiótán el is vigyorodtam, és inkább a tányérom tartalmára szegeztem a pillantásomat.
A vacsora alatt először éreztem valami melegséget a szívem környékén. Vasárnap azzal vádoltam Harpert, hogy szán engem, valójában viszont nem ez történt. Nagyon is törődött velem – szigorúan csak barátkozási célból, ugye –, és ez eszméletlenül jólesett. Új barátokat szereztem úgy, hogy a legrosszabb oldalaimat mutattam.
– Sage – hallottam Harper hangját, amire felkaptam a fejem. – Talán lemaradtunk valami viccesről?
Rögtön elpirultam. A válaszomat azonban megakadályozta az, ami az asztal alatt történt: ezúttal Nevan rúgott bele a fürtöske lábába. Az ajkamat beharapva fojtottam magamba a nevetésemet, és küldtem egy hálás pillantást Nevan felé. Megmentett egy kínos választól.
– Anya, még a végén halálra rémiszted őket – pillantottam szelíden anyukám felé. Jó lett volna, ha rövid időn belül a végére érünk ezeknek a kérdéseknek. – Inkább beszélgessünk...
– Rólad – fejezte be a mondatomat Karola. Nagyon utáltam érte, mert ő volt a legutolsó, akitől mentést vártam szorult helyzetemből. Inkább felé sem néztem, nehogy kitörjön a balhé.
– Mit mondjak? A kórházban dolgozom.
– Tényleg? Ezt nem is tudtam rólad – bólintott Harper.
– Gyógyszerész vagyok – válaszolta meg a kimondatlan kérdést anya. – Szeretek emberekkel foglalkozni, és tudjátok, segíteni rajtuk.
Megéltem, hogy miközben anya a „barátaimnak” mesélt a hivatásáról, majd’ kipukkantam a büszkeségtől. Bőven akadt hibája, és még ha Karola szerint rosszul is nevelt fel engem, nem lehetett őt utánozni vagy pótolni, netán hibáztatni. Annak ellenére, hogy az előbb úgy hittem, végletesen eltávolodtunk egymástól, éreztem, hogy valójában ő mindig is ott volt nekem.
Miután mindenki maradéktalanul elfogyasztotta az isteni csokis sütijét – hiába, a kotyvasztáshoz anya jól értett –, összeszedtük a tányérokat. Még a konyhából is hallottam, hogy a három vendégünk egyetlen szót sem szól egymáshoz. Sejtettem, lesz még a hétvégének böjtje, amint befejeztük ezt a szívemnek időközben kedvessé vált színjátékot.
Legnagyobb meglepetésemre Nevan indította újra a társalgást, miután visszatértünk az asztalhoz.
– Köszönöm ezt az estét, Diana – mondta komoly hangon. – Sikerült visszaidézni az otthoni napokat.
Az hagyján, hogy én ettől az őszinte kinyilatkoztatástól a székembe olvadtam, de még anya arca is megenyhült.
– Hiányzik a családod?
– Folyamatosan.
– Sajnálom. Ez biztosan nagyon nehéz lehet.
– Hozzá lehet szokni. Csak kigyógyulni belőle nem igazán.
– Nem gondolkoztál még azon, hogy visszamész Írországba?
Újabb megállapítás: anyának jó az akcentus-felismerő képessége.
– Jelenleg itt van az életem.
Ebbe a kijelentésben annyi élet sűrűsödött, hogy kommentálni sem tudtuk. Nevan ezzel az egy mondattal rengeteget mesélt – hogy szívesen menne haza, de nem lehet, hogy megbarátkozik a helyzetével, de az otthonát sosem feledi, hogy bármilyen nehéz is, megy tovább az útján. Vajon én képes lennék ennyire függetleníteni magamat azoktól, akiket a legjobban szeretek?
Harper telefonja csippant egyet, mire mindannyian ránéztünk.
– Basszus, teljesen elfelejtettem – morogta. – Próbára kell mennünk.
Anya – és a lelkem mélyén én is – szomorúan konstatáltuk ezt a hírt.
– Legközelebb is várunk, ha van kedvetek eljönni!
– Mindenképpen – biztosította a fürtöske.
– Még egyszer köszönjük ezt az estét – kontrázott Nevan. Nekem meg az arcomra ragadt a mosoly.
– Remélem, jól éreztétek magatokat. Lányok, kikísérnétek a vendégeinket?
Anya rendelkezett dramaturgiai érzékkel, az már biztos.
– Természetesen – feleltem engedelmesen, majd elindultam az ajtó felé. A fiúk szedelőzködtek, egy illedelmes öleléssel elköszöntek anyától, majd kisétáltak a verandára. Rögtön mentem utánuk, Karola néhány másodperces fáziskéséssel érkezett.
Már teljesen besötétedett, csillagok ragyogtak a fejünk felett, és hűvös szellő csalogatott libabőrt a karomra. A fiúkra néztem, a nyilvánvaló mosolyukra, és igyekeztem valami frappáns beszólással előállni, azonban semmi sem jutott eszembe. Inkább nem néztem túl sokáig Nevanre sem, mert biztosra vettem, hogy anya a függöny mögül figyel.
– Örülök, hogy jól mulattatok, legfőképp rajtam.
– Dehogyis – vigyorogta Harper, Nevan inkább a fejét rázta. – Holnap az egyetemen?
Várjunk csak, ezt tőlem kérdezte? Már épp kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy bratyizunk egymással, de erre azért nem készültem fel.
– Ebédnél – pontosított Nevan, aki láthatott valamit az arcomon. – Mindig az udvaron vagyunk. Gyere ki te is.
– Oké.
Mi? Ebbe tényleg én egyeztem bele? Jó ég.
Harper felém hajolt, és nyomott két puszit az arcomra, ami már önmagában is eléggé lesokkolt. Hát még az, amikor Nevan készült ugyanerre... Mielőtt hátrálhattam volna, már felém hajolt, és nyomott egy puszit a fülem közelébe. Mintha elektromosság futna végig rajtam, a szívem kis híján megállt, a testem leblokkolt. Kábultan bámultam rá; a szemében csillanó fényt, miközben elhajolt.
– Ja, és – folytatta Harper, és ekkor nézett először Karolára azóta, hogy kijöttünk –, szerintem nincs rendben, ahogyan viselkedtél. Nincs közöm a dologhoz, de én örülnék a helyedben, hogy Sage még szóba áll veled.
Mire felfogtam Harper szavait, a fiúk már ott sem voltak. Ketten maradtunk Karolával, aki tudta, hogy a srácnak igaza van. Megint elővette a bűnbánó arcát, ami más helyzetben hatott volna rám. Sőt, akkor is, ha Harper nem fakad ki.
– Igaza van – nyeltem egyet.
– Én is tudom.
– Egy dög voltál.
– Sajnálom, Sage.
– Ettől még nem tudom elfelejteni, amiket mondtál.
A szemében már könnyek gyűltek. Egy részem szívesen megölelte volna. De nem tehettem meg. Nem, mert kráternyi sebet ütött bennem.
– Teljesen jogos, hogy ezt mondod, én csak...
– Most inkább ne – ráztam meg a fejem. – Most ne magyarázkodj.
Elindultam vissza a házba, amikor a hangja megállított.
– Beszélhetünk holnap?
Nem fordultam hátra, mert akkor talán nem tudok elsétálni onnan.
– Majd meglátjuk.
Az ágyamban feküdtem, már tizenegy is elmúlt. Újra és újra végiggondoltam a vacsora történéseit, és úgy gondoltam, nem is volt olyan rossz. Sőt, határozottan tetszett. Rájöttem néhány dologra, és láttam anya új oldalát. Ez a fiúk nélkül nem történt volna meg. Karolára inkább próbáltam nem gondolni. Ha azt hitte, hogy egy kis jópofizással mindent jóvátehet, nagyot tévedett. Még most is összerázkódtam, ha eszembe jutottak a sértései, melyeket a fejemhez vágott. Lehet, hogy megbánta, viszont ez sem változtatott semmin. Nekem ugyanúgy fájt a rosszindulatúsága.
Kezembe vettem a telefonom, csak nem bírtam ki, hogy ne nézzek fel a netre. Rögtön Nevan adatlapjára navigáltam, hátha posztolt valamit. Legalább fél percet töltöttem azzal, hogy a képét néztem – vigyorgós fotó, sütött róla az életkedv. És ez a gyerek ült néhány órával ezelőtt az asztalunknál, és állta hősiesen anyám kérdéseit? Annyira hihetetlennek tűnt az egész! Arról meg ne is beszéljünk, hogy holnap velük ebédelek. Mivel tudott annyira elkábítani, hogy igent mondjak?
Az eszem tudta, hogy rossz irányba tartunk, és ezt a „barátságot” nem engedhetem meg magamnak. A szívem viszont, abban a pillanatban, le sem tojta a kétséget.
Mivel szerdán csak egyetlen órám volt, az ebéd hamarabb eljött, mint arra számítottam. A lábam magától vitt az udvar felé. A fejem elég érdekes lehetett, ahogy próbáltam elfojtani a vigyorom – kevés sikerrel –, majd öt másodperc múlva az idegességtől majdhogynem vicsorba torzult az arcom. Valószínűleg még el is zöldültem.
Valamivel később pedig ott álltam, a széles üvegajtó előtt. Messziről kiszúrtam az ominózus társaságot: a középső padcsoportot foglalták el. Néhányan a telefonjukat nyomogatták, a többiek azonban élénk beszélgetés részesei voltak. Nevettek, marhultak egymással.
Kiszúrtam Nevant is a tömegben, és a szívem nagyobbat dobbant, mint bármikor máskor. A fiú nevetve hátravetette a fejét, miközben egy számomra ismeretlen lánnyal beszélt. Fekete, több helyen kiszaggatott nadrág, fehér póló és kockás ing kombinációját viselte, a szemén feketekeretes szemüveggel. Elképesztően, szemtelenül, lehetetlenül jól nézett ki. Ráragadt a tekintetem.
Vettem egy mély levegőt, és elindultam feléjük. Lane és a barátnője, Sophia szúrtak ki legelőször.
– Csajszi! – kiáltotta a lány, majd elém jött, és megölelt. Mozdulatlanul tűrtem. Vajon miért volt itt mindenkinek kényszere a testi érintkezésre?
– Sziasztok – mosolyogtam szégyenlősen.
– Hogy vagy? Azt hittem, már sosem futunk össze.
Sophia visszaült Lane mellé, én meg egy helyben toporogtam. Jó lett volna beolvadni közéjük, de nem nagyon tudtam, mit kéne csinálnom. Csak úgy üljek le öt idegen közé? Vagy menjek oda valamelyik fiúhoz? Én komolyan...
– Helló – vált ki Nevan hangja ekkor a tömegből. Mivel mindenki érezte, hogy ez a „helló” hozzám tartozott, félre is álltak, hogy Nevan láthasson. Egymásra néztünk, bár én majdnem agyvérzést kaptam a közönségünk miatt. Szó szerint mindenki minket figyelt, ráadásul csend vett körbe. Nevan leugrott a padról, és elindult felém. Nyeltem egy nagyot. A beszélgetés valahogy újraindult – hála a magasságosnak –, így amikor a fiú mellém ért, már kevesebben sasoltak minket. – Mi újság?
Nem igazán tudtam mihez kezdeni a kérdéssel. Mi újság? Biztos, hogy tudni akarod, alig aludtam az éjszaka, mert rád gondoltam? De jó, hogy ezt nem mondtam ki.
– Minden a szokásos – biccentettem. – És veled?
– Ja, velem is – nevette a szöszi. – Van egy perced? Szeretnék beszélni veled.
– Öööhm, persze.
Vajon mi lesz ennek a vége?, zakatolt a kérdés a fejemben.
Hátráltunk néhány lépést, hogy jól halljuk egymást, de a többiek zaja még így is elért hozzánk.
– Minden oké? Elfehéredtél.
– Ja, persze – legyintettem. – Biztos csak a... Hagyjuk.
Nevan a homlokát ráncolta.
– Te megijedtél?
– Ettől a sok idegentől? Egy kicsit – bólogattam hevesen. – Tudod, nekem...
– Azt hiszem, ehhez lassan hozzá kell szoknod.
Sikerült elszakítanom a figyelmemet az ismeretlenektől, és Nevannek adni. A rejtélyes kijelentése hallatán ráncoltam a homlokom, valahogy nem tetszett a dolog.
– Mire célzol?
– Erről kellene beszélgetünk. A barátság projektünk veszélybe került.
Csak álltam, és néztem rá bociszemekkel. Most mi van? Lassan összeillesztettem a darabokat, és testet öltött bennem egy gondolat. Nevan szeme csillogott, ajkán édes mosoly játszott. Mégis azt próbálta meg a tudtomra adni, hogy nem lehetünk többé barátok. Evidens a kérdés: miért nem?
A pillantása pedig, kiegészítve a kettőnk között vibráló kémiával, megadta a választ. Mert nem barátok, hanem sokkal többek leszünk.
A pánik bekúszott minden sejtembe. Hiszen pont ezt nem engedhettem meg magamnak! Magunknak.
– Hát, én is attól félek – nyeltem nagyot. – Mert tényleg nem lehetünk barátok.
Nevan szeme összeszűkült. Ha a mondanivalóm talán félreértelmezhető lett, a hangsúlyom biztosan nem.
– Gondolkoztam – folytattam tovább. Rájöttem, ha most nem mondom el neki, legközelebb talán nem lesz elég erőm. Viszont finomítottam a szavaimon, mert kiakasztani mégsem szándékoztam. Épp elég volt nekem együtt élni a tudattal, hogy mindennél jobban vonzott magához, mégsem engedhettem neki. Nem anélkül, hogy széttörnék. És én egyben akartam maradni. – Azt hiszem, ha folytatjuk ezt, nem lesz jó vége.
A homlokát ráncolta. A derű egy csapásra eltűnt az arcáról.
– Miről beszélsz?
– Hát, a ragadós mályvacukorról. Egyszerűen úgy érzem, hogyha „barátkozunk”, annak nagyon rossz vége lesz, érted?
Nevan megköszörülte a torkát, mielőtt válaszolt.
– Értem. És akkor mit szeretnél tőlem?
– Az lesz a legjobb, ha...
Amíg kerestem a megfelelő szavakat, a feszültségtől szinte égnek állt a hajam. Tudom, hogy ő is érezte, a testtartása és az arckifejezése elárulta.
– Ha nem leszünk barátok – nyögtem ki, bár az ájulás kerülgetett. Nevan viszont nem akart elszaladni, ahogy reméltem. Állt velem szemben és nagy, kék szemével nézett. Egy másodpercre azt hittem, belém is lát – minden kétségemmel tisztában van, és el fogja űzni azokat. Felém hajol, először a fülembe suttogja, hogy nem lesz semmi baj, aztán...
Hirtelen magamhoz tértem az ábrándozásból. Amire vágytam, semmi esetre sem következhetett be. Hülye szív! Miért szólsz bele mindig az ész dolgába? Ezt most szépen elrendezem, aztán viszlát. Többé nem fog megkísérteni az ajkával. Főleg nem fog a fülemnél puszilgatni.
– Szóval ennyi – böktem ki küszködve. Cseppet sem segített, hogy alig húsz centire állt tőlem.
– Azt akarod, hogy...
Szegény be sem fejezhette a mondatot, máris rávágtam, hogy „igen!”. Minél hamarabb szabadulni szándékoztam onnét.
– Rendben – bólintott komoly arccal Nevan. Összepréselte az ajkát. – Akkor nem leszünk barátok.
– Rendben! – vágtam rá én is.
Legalább egy percig ádázul meredtünk egymásra. Arra gondoltam, hogy ez a világ leghülyébb helyzete. Ám erre, mit ad Isten, rosszabb lett. Hozzánk lépett az a lány, aki korábban is Nevan mellett ült.
– Valami gond van? – nézett ránk. – Furák vagytok.
– Dehogy van – válaszolta Nevan úgy, hogy még mindig az én tekintetemet tartotta fogva. A kezét a lány vállára tette, az meg majdnem összeesett az örömtől. Közelebb is húzódott a fiúhoz, mintha ők összetartoznának. Elvégre is, pont ezt akartam.
Megfordultam, bevágtattam a suliba. Többé biztos, hogy semmik sem leszünk, nemhogy ragadós mályvacukrok. Ez a megállapítás az agyamat elégedettséggel töltötte el, a szívemnek viszont egy óriási pofont adott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése