Tíz - Sarah és Neil

Hahó!

A héten elköltöztem, cuccoltam és már kétszer annyit dolgozom, úgyhogy ez az oka a csúszásnak, ne haragudjatok. Viszont most annál nagyobb öröm a fejezet, úgyhogy hagylak is titeket, csak még jó olvasást kívánok ;)

Ha akár egy pillanatra is azt hittem, megúszhatom a meccs utáni partizást, hát valamit nagyon félreértettem. Amikor a Savannah Hurricanes mámorosan viharzott le a pályáról, és a fiúk elhaladtak a páholyunk mellett, már mindenki tudta, hogy ott vagyok. A srácoktól eljutott a hír a lányokhoz is – halvány gőzöm nincs róla egyébként, hogyan adták le a drótot. Ahogy sejtettem, Karola a barátnőosztag gyűrűjében ült, és olyan boldognak tűnt, hogy láthat, mint még soha korábban. Nemhogy kedves köszöntésre, még egy mosolyra sem futotta tőlem. Úgy haragudtam rá, ahogy apámra is anno – végtelenül.
– Annyira jó, hogy te is itt vagy – karolta át Taylor a vállamat. Sophia mosolygott rám, Karola meg úgy tűnt, mondani szeretne valamit, úgyhogy igyekeztem még felé sem nézni.
– Igyekeztem. Bár a játék elejét lekéstem.
– Az legyen a legnagyobb gond – kuncogott a szőke lány.
Amíg a fiúkra vártunk, hogy izzadságuktól meg sportfelszerelésüktől megszabadulva visszatérjenek, kimentünk a parkolóba. Az ismerős autók egymás mellett álltak, felhuppantunk Lane és Harper kocsijának motorháztetejére. Ügyeskedtem, hogy a szélén üljek, és csak Taylor legyen mellettem.
– Na és, mit csináltok ma?
Sophia felcsillanó szemmel válaszolt.
– Randizunk!
Azt hittem, megüt a guta. Ekkor esett le, hogy valójában mindenki párral érkezett, kivéve engem. Én voltam a felesleges „plusz egy fő”, akit általában mindenki magasról letoj. Éreztem, hogy elfehéredek, amilyen gázos helyzetbe kerültem.
– Jaj – nyögtem fel. – Akkor felhívom anyámat, hogy jöjjön el értem. Bocs, csajok, én nem tudtam...
Megütközve néztek rám. Egyedül Karola volt az, aki a háttérben lapított – az ő arcáról elég sokat le lehetett olvasni, de rajtam kívül senki sem foglalkozott vele abban a pillanatban. Sophia találta meg a hangját, és tért a lényegre.
– Miért, te nem Nevannel vagy?
Az előbbi elfehéredésnél is tudtam fehérebbet produkálni: a többiek úgy is néztek rám, mintha kriptaszökevény lennék. Ebből rájöttek, hogy én határozottan nem vagyok Nevanel, bármit is jelentsen ez. Karola továbbra is sunyizott, és a csend mélységét már függvénytáblázatban lehetett ábrázolni. Mindez történt kábé húsz másodperc alatt, amit határozottan rekordidőnek ítéltem.
– Óh – szisszent Sophia. – Hát, ne haragudj. Én a múltkori után azt hittem...
Egyszerre szólaltunk meg Taylorral, és ez csak tovább növelte a bizarrság faktorát.
– Milyen múltkori?
– Sophia, ez nem a mi dolgunk.
Mindenki furán nézett rám, amitől konkrétan ufónak éreztem magam. Miből hagytak ki? Vagy, ami még jobb: miről nem szabadott tudnom?
– Lányok – szedtem össze minden bátorságomat, és futólag még a kínban vergődő Karolára is ránéztem. – Mi folyik itt?
Hirtelen már senki sem figyelt engem. Nem tetszett ez nekem. Nyilvánvaló volt, hogy nem vagyok teljes egészében a társaság tagja, de ekkora mindenből kihagyásra azért nem számítottam. Borzasztóan esett. Fájt az a lüktető izom a mellkasom balfelében.
– Jól van, akkor...
– Na, végre! – nevetett fel Lane a hátam mögött, és elfutott mellettem, hogy elkapja a motorháztetőről éppen leugró Sophia derekát. Mintha semmi sem történt volna, a pár magától értetődően fonódott össze egy szerelmes csókra. Másfelé kellett fordítanom a fejemet, de amilyen peches vagyok, ezzel sem jártam jól. Harper és Taylor kézfogása, valamint Karola és Austin szemérmes puszija is a szemem láttára csattant el. Ekkor, hogy megkeressem a társaság utolsó tagját, megfordultam. Nevan kábé két méterrel állt mögöttem, szürke pulcsijának kapucnija a félig vizes haját takarta. Vetett rám egy pillantást, aztán odalépett az éppen felszabadult Austinhoz, és valamiről sutyorogni kezdtek. Hát, nyugodtan kijelenthettem, hogy sosem voltam még ennyire magányos egy társaságban.
– Hé, te mélabú mintaszobra – lépett mellém Harper. – Mi a baj? Nem kéne örülnöd a sikerünknek?
– Szuper – vágtam rá. – Jövőre vár az NBA.
A srác felnevetett, hirtelen és hangosan.
– Az a kosárlabdaliga.
– Tökmindegy – dünnyögtem.
– Már megint mi a baj?
– A baj, ez jó. Miért nem szólt nekem senki, hogy randevús estétek van?! Itt állok egyedül, mint valami szerencsétlen nyomorult, és nézhetem, ahogy kicsattantok a boldogságtól.
Harper ekkor elém állt, hogy ne lássam a többieket. Halkan szólt, és egy pillanatig tartott az csak egész.
– Nem kell egyedül lenned.
Ekkor közelített oldalról Karola. Elsüllyedek szégyenemben, ha meghall minket!
– Nem, Harper! – kezdtem valamivel hangosabban, miközben próbáltam felháborodást csempészni a hangomba. – Nem árulom el anya titkos pitereceptjét! Majd feltankolsz belőle a következő vásáron.
A fiú a homlokát ráncolta, fogalma sem volt, miről karattyolok, ám a következő pillanatban ő is észrevette Karolát, és belement a színjátékba.
– Kérlek, Sage. Öhm, nekem... nagy szükségem van rá.
A fejemet ráztam, mire Harper elkeseredett sóhajt hallatott, és hátrébb lépett. Karola feje felett viszont vetett rám egy „te hülye vagy?” pillantást. Mindegy, majd később lerendezem a fürtöskét. Először jöjjön a valamiben nyilvánvalóan sántikáló Karola.
– Szia – köszönt rám. Biccentettem. – Jó itt látni téged.
Meg akartam fékezni a belőlem feltörő mondatot, csakhogy nem bírtam lenyelni.
– Nem miattad jöttem.
– Tudom, és nagyon sajnálom, érted? Újra a barátnőd szeretnék lenni. Meg tudjuk ezt beszélni, Sage? Annyira bánt a dolog.
– Higgyem el, mert azt mondod?
– Próbáld meg. Kérlek szépen.
– Majd gondolkozom rajta – bólintottam. – Most inkább azt meséld el, miért lapítasz? Ennyire gáz vagyok, hogy már alapdolgokat sem árulsz el nekem?
Riadtan nézett rám, ez legalább őszinte volt. Ilyen ijedtséget nem igazán lehet tettetni. Legalábbis nem neki. És nem velem szemben.
– Nem, egyáltalán nem erről van szó.
– Akkor miről? Vagy, ja, hadd találjam ki, ezt te nem árulhatod el, igaz?
Megjelent Austin, és miután félénken megérintette Karola vállát, hogy a lány is észrevegye őt, bocsánatkérően rám nézett.
– Lassan indulnánk, ha nem bánjátok.
Ekkor tűnt fel, hogy a többiek is mind ránk várnak. Megráztam a fejem, ez a beszélgetés még várat magára.
– Persze, menjetek csak – vettem kezembe a telefonomat. Már elő is kerestem anya számát a listából, amikor észrevettem, hogy senki sem mozdul. Annál inkább meredtek rám. – Mi van?
– Te itt akarsz maradni? – nézett körbe Harper tüntetőleg az üres parkolóban. Már csak mi dekkoltunk ott.
– Fél órát kibírok, nagylány vagyok már.
Senkitől sem érkezett válasz. Egyre feszültebb lettem, mert szó szerint hülyének néztek.
– Na, de Sage... – kezdte volna Karola, de olyan keményen néztem rá, ahogyan csak tőlem tellett. Azon nyomban be is fejezte a mondatot.
– Komolyan, srácok. Csak nem hiszitek, hogy elrontom a randiestét? Ugyan már. Menjetek, és csináljátok, amit ilyenkor szokás. Vagy mit tudom én.
Egyre mélyebb lett a zavarom, és csak mondtam a szöveget, meg sem gondoltam, mit.
– Ne nézzetek már így rám! Teljesen normális vagyok.
– Hát, én itt nem hagylak – szállt szembe velem Karola. Mintha érdekelné! – Az egymillió sorozatgyilkos hazája vagyunk.
Erre inkább nem reagáltam, annál inkább fókuszáltam a mondandója első felére.
– Hát, én meg itt nem maradok veled.
Egymásra meredtünk. Azt hitte, ugyanaz az alamuszi vagyok, akit zsinóron tud rángatni. A veszekedésünk óta viszont megváltoztam. Az a vita formált át.
Harper lépett egyet felénk, mintha veszélyt kéne elhárítania, de Nevan előbukkant a háta mögül, és göndörke nem jött közelebb.
– Elintézem én, induljatok el.
A többi fiú tekintetében a „biztos?” kérdés csillant, a lányok értetlenül néztek össze. Én voltam a szemtanú az esetben; végignéztem, ahogy Nevanön és rajtam kívül mindenki elhajt.
– Mondd, neked mi a bajod? – szegezte nekem a kérdést.
– Tessék?
– Annyira hülyén viselkedsz. Mintha nem is te lennél – rázta a fejét. – Tudom, hogy azt hiszed, nem ismerjük egymást, de ez most nem te vagy. Spórold meg magadnak a kérdést, miből gondolom. Egyszerűen csak tudom. Komolyan – dőlt a kocsijának –, szeretném tudni, mitől változtál ekkorát három nap alatt.
– Talán mindig is ilyen voltam.
Nevan felnevetett, csakhogy semmi derű nem vegyült a hangjába.
– Azt kétlem.
Felidegesített a freudi analizálásával. Miből gondolta, hogy ismer engem? Honnan vette egyáltalán a bátorságot? Éreztem, hogyan ver keményebben a szívem, és szökik az arcomba a vér.
– Miért ácsorogsz itt egyáltalán? Nem érted, hogy nem kell állandóan megmentened? A múlt hét egy katasztrófa volt, ballépések sorozata. Most menj te is! Hidd el, ki fogom bírni. Biztosan vár a randid valahol.
Nevan a fejét rázta. Nem jött be a húzásom, sajnos nem sikerült kihoznom a sodrából annyira, hogy elrohanjon. Ahogy rám tekintett, azt inkább csalódottságként definiálnám, mintsem haragként.
– Te félsz – mondta meglepően nyugodt hangon.
– Tessék?
– Rettegsz, csak még magadnak sem mered bevallani.
– Ha ennyire okos vagy, elárulod azt is, mitől félek? Hadd tudjam már én is!
A gúnnyal csak elfedtem a felismerést: Nevannek nagyon is igaza van. A talpamat a betonhoz szegezte az ijedtség, és a torkomat is összeszorította.
A szemében kék lánggal égett a tűz. Bármi is fűtötte fel ennyire, az egész arcát megváltoztatta. Dühösen lépett felém, a száját összepréselte, egyedül a tekintetében vibráltak az érzések.
– Komolyan tudni akarod? – suttogta az arcomba.
Nyeltem. Bólintottam. Egy ösztön azt súgta, húzzam el a csíkot onnan, csakhogy a lábam nem mozdult.
– A kötöttségtől. A visszautasítástól. A tudattól, hogy valakinek fontos lehetsz. A lehetőségtől, hogy valamit nem te irányítasz. – Minden egyes ténynél közelebb hajolt hozzám. Visszatartottam a lélegzetemet, amikor az orra majdhogynem az enyémhez ért. – Tőlem.
A képébe kellett volna nevetnem. Ellökni magamtól. Bármit, azon kívül, hogy dermedten állok, és várom a pillanatot, amikor a feszültség megszűnik...
– Menj a francba – motyogtam.
– Mert nem vagyunk barátok, igaz?
– Miért lovagolsz ezen állandóan?
– Azt hiszed, fair volt ilyet mondani nekem?
– Mintha érdekelne.
– Nagyon is érdekel!
– Ennek nincsen semmi értelme.
– Mondj valami újat.
– Nem fogsz itt hagyni, ugye?
– Verd ki a fejedből.
Nem bírtam vele. Mindenre volt egy válasza, és gyorsabban lökte vissza a labdákat, mint amire számítottam. Végső elkeseredésemben felnyögtem, és a biztonság kedvéért elhátráltam. Amikor megfelelő távolságra kerültünk, újraindult az agyműködésem. Veszélyes próbálkozás volt ilyen közelről nézni a szemébe, az ajka csábításáról meg ne is ejtsünk szót.
– Most komolyan, miért csinálod ezt?
– Még mindig nem érted? – nyitotta ki a kocsiajtót. – A mai estére te lettél volna a randipartnerem.
Megdermedtem. Másodpercek teltek el, míg valójában megértettem, mit is...
Nevan nevetett, és ezúttal már örömmel.
– Hát, jó tudni, hogy így reagálnál, ha egyszer elhívnálak. Mindenesetre nyugi, miután barátként is lekoptattál, eszemben sincs közelíteni feléd.
HOGY MI? Ezt hallani, esküszöm rosszabb volt, mint azt, hogy randiznunk kéne. Sokkal, csillagrendszerekkel rosszabb. Megemeltem az államat, dacosan néztem rá.
– Helyes. Ne is álmodj olyasmiről, hogy te meg én... Soha.
– Rendben van.
– Semmilyen körülmények között.
– Sage...
– Még egymillió éven belül sem.
Felsóhajtott.
– Hányféleképpen tudod még elmondani, hogy sosem?
– Erre az esély a mínusz ötezer felé konvergál. Ha egy táblázatban kellene ábrázolnom, akkor...
– Jó ég. A te agyad tényleg a matek rugójára jár.
– Pontosan! Éppen ezért ne szórakozz velem – mutattam a mellkasára. – Vagy nagyon rosszul jársz.
Futólag elvigyorodott.
– Mert lekaratézol egy megoldhatatlan egyenlettel?
– Valami olyasmi.
– Oké, de most, légy szíves, szállj be az autóba, és menjünk már innen.
– Legyen. És amíg odaérünk, ahová megyünk, bárhol is legyen az... – Nevan a szemét forgatta. – Elmesélhetnéd, ki volt az a lány.
– Milyen lány?
– Akivel... ölelkeztetek.
Pimasz vigyorral az arcán nézett rám.
– Miért érdekel?
– Tudod mit? Nem is érdekel – legyintettem, és inkább kibámultam a félig lehúzott ablakon.
Beszívtam az éjszaka illatát. A nyári éjszaka illatát. Szabadsággal volt fűszerezve. Alighogy elhagytuk a parkolót, Nevan megállt egy benzinkútnál, és miután kijött a shopból, dobozos kólát lóbált a kezében. Az egyiket felém nyújtotta, rajta a Sarah névvel.
– Sage nem volt – vont vállat.
Ettől az apró gesztustól egészen ellágyultam.
– Mi a tied?
– Neil.
Ezúttal én kuncogtam.
– Sarah és Neil, ez jól hangzik. – Pattanó hanggal nyílt a doboz, amit odakoccintottam Nevanéhez.
– Ránk! Vagyis, rájuk...
Tovább indultunk anélkül, hogy különösebben szóltunk volna egymáshoz. Talán már kibeszélgettük magunkat a parkolóban, nem tudom, de ez így volt tökéletes. Akkor és ott nem éreztem, hogy bármi is visszahúzna. Ketten voltunk, a dobozos kóla, meg az út előttünk.
Nevan bekapcsolta a rádiót, és mit ad Isten, a Coldplay Viva La Vidája ment éppen.
– Annyira imádom ezt a számot! – kiáltottam, amire Nevan felhangosította. Már a lábam is járt a zene ütemére. – I used to roll the dice, feel the fear in my enemy’s eyes... – énekeltem egy másodperccel később. A mellettem ülő fiú úgy vigyorgott, mint a vadalma. – Gyere te is!
Megrázta a fejét, végül belement a dologba, és egy nagy levegőt véve énekelte:
– One minute I held the key, next the walls were closed on me...
Neki még a hangja is jó volt, örömmel hallgattam. Nyilvánvalóan nem véletlenül lett tagja egy bandának...
Amikor elérkezett a refrén, legyűrtem az összes szégyenlőségemet, és minden erőmet beleadva daloltam Nevannel.
– Be my mirror, my sword and shield, my missionaries in a foreign field...
Neil és Sarah. Csak most ismerkedtek meg egymással, mégis boldogabbak voltak, mint valaha. Talán úgy írták meg a nagykönyvben, hogy ma találkozzanak.
Nem tudtam, vagy talán nem akartam tovább tiltakozni a kettőnk kalandja ellen. Hogy a Coldplay vagy a pillanat varázsa gyengített-e el, arról még magammal sem maradt kedvem vitatkozni.
Agy: most én érzem úgy, hogy ennek rossz vége lesz.
Szív: most pedig én gondolom úgy, hogy csendben kéne maradnod.