Tizenegy - Felszínen maradni

Hahó!

Jó olvasást kívánok az újabb zenés fejezethez! :) Köszönöm a jópofa képet Narának! :))

Nilla

Amennyire csak tudtam, beletemetkeztem a jegyzeteimbe. Az összes programomat lemondtam, és még a pénteki meccsre sem mentem el. Borzasztóan utáltam magam érte, azt hozzá kell tenni. Az ominózus éneklős hétvége óta nem láttam a bandát, még ebédelni sem ugrottam le hozzájuk, mert minden percemet tanulással és matekkal töltöttem. Valószínűleg túlzásba vittem, de átestem a ló túlsó oldalára, és szabályos késztetést éreztem a tanulásra. Bár matematikusokkal álmodni nem valami felemelő élmény. Erről azért szívesen lemondanék.

De a srácok legalább üzenetben tartották velem a kapcsolatot. Nem múlt el nap anélkül, hogy egyikük ne írt volna. Karola képezett kivételt a dolog alól annyiban, hogy neki nem válaszoltam. És Nevan. Óh, a szöszi... Az ő jelentkezését vártam a legjobban. Bárhogy is epekedtem utána, sajnos csak egyszer írt, az sem volt túl biztató. Persze mit is vártam, amikor megbeszéltük – vagy sokkal inkább én kijelentettem –, hogy mi „soha, semmilyen körülmények között, egymillió éven belül sem” kerülünk egymással közelebbi kapcsolatba.

Ezen a szenvedésen viszont segített a matek. Támaszkodhattam rá, és minden egyes ilyen alkalommal gyarapodott a fejemben a tudás. Egyszer csak azt vettem észre, hogy túlvagyok az utolsó vizsgámon, és kifelé sétálok az egyetem épületéből. Az első, amit tettem, egy orbitálisan hangos sikoltás volt, ami után futólépésben hagytam el a terepet. Még az kellett, hogy valaki a „megmentésemre siessen”!

Azonnal tudtam, hogy mit akarok tenni: engedelmeskedni a bennem tomboló vágynak. Látni a fiúkat. A csajokat. Látni Nevant.

Még a múlt héten felvettek a Facebookon egy titkos csoportba, ahol csak a srácok és a barátnőik voltak a tagok. Ahogy gyorsan végigpörgettem a posztokat, leszűrtem, hogy amolyan virtuális találkozóhelynek szánták a csoportot. Bármi gondjuk, kérdésük volt, akkor ide írtak, mert mindenki könnyedén elérte.

Megacéloztam magam, és ráklikkeltem a „bejegyzés írása” fülre. Legalább tíz percig fogalmazgattam óriási mondandómat, és vagy ötször átolvastam.

Sziasztok, hogy álltok a vizsgákkal? Ha van kedvetek, esetleg összefuthatnánk...

Sage, aki csak két hónap múlva akar újra foglalkozni a matekkal

Én a számok, és nem a szavak embere vagyok, ez meg is látszott ebben a két sorban. Na, mindegy, nem számítottam nagy reakcióra, de amikor néhány másodperccel később felpattant az értesítés, hogy hozzászóltak az állapotomhoz, majdnem felsikítottam örömömben.

Harper: úgysem bírod ki két hónapig... Amúgy gratu.

Lane: De ügyes vagy, Sage! Asszem, engem elvágtak... Pótvizsga néhány hét múlva.

Austin: Haha, mert mondtam neked, hogy tanulni kéne... Sage, te egy zseni vagy! :)

Sophia: Na, ne bántsátok Lane-t! Ő mindent megtett, csak a prof pikkelt rá...

Taylor: Szerintem Lane az, aki pikkel a tanulásra ;)

Harper: LOL

Lane: látszik, hogy kinek a barátnője vagy.

Ezek oltották egymást szüntelenül, Nevan viszont nem szólt hozzá. Talán nem is látta. Tudomásul vettem, hogy akkor erről ennyit, és még a netet is kinyomtam a telefonomon. Elővettem a mélyhűtőből a kedvenc fagyimat – svéd találmány, egyszerűen fantasztikus, ezek tudnak valamit ott északon –, majd felmásztam a fürdőbe, teleengedtem a kádat langyos vízzel. Anya dolgozott, úgyhogy az egész házat én birtokoltam. Na, nem mintha olyan zsivány dolgokat csináltam volna, a tudat azért mégis jólesett.

Bevágtam egy fél doboz fagyit, és csak azután másztam ki a kádból. Már zsibbadt a torkom a fagyástól, de úgy ítéltem, ezért az élményért megéri. Beugrottam egy pizsamának szánt, XXL méretű pólóba, és bekapcsoltam a rajzfilmcsatornát. Fizikailag ugyan nem, agyilag annál inkább lefárasztott az elmúlt nap, úgyhogy a rajzolt kis figurák tökéletes kikapcsolódásnak tűntek.

Bár nem szándékoztam foglalkozni vele, mégis előkerítettem a telefonomat, és eldöntöttem, utoljára csekkolom, írt-e valaki valami érdemlegeset. Akárhogy is magyaráztam körbe, persze Nevanre voltam kíváncsi.

Az internetig még el sem jutottam, ugyanis egy kis, üzenetet jelző boríték meggátolt benne. Tőle jött. Azonnal összerándultam.

Este, móló.

Ha ezt az anyám látná... Az „ajánlatot” cseppet sem lehetett gálánsnak nevezni, legalább egy kérdőjelet odabiggyeszthetett volna a végére. Most komolyan. Vadul pötyögni kezdtem.

Hát, először is, szia. Egy meghívás nálam máshogy kezdődik...

Nem hittem, hogy megsértődött, maximum jól megfontolta a választ, azért nem írt azonnal. Bár, ha ma ilyen pokróc a stílusa, akkor jobb lesz, ha egyáltalán nem is ír.

Fogd be, Sarah.

Menj a francba! – írtam ugyanazt, amit a múltkor is a fejéhez vágtam. Egyszerűen nem tudtam jobbat, az agyamra ment ezzel a stílussal.

Már mondtad. Amúgy én szimplán tényeket közlök. Mert nem randizunk, emlékszel?

Hogyan is felejthetném el azt a bravúrozást?

Tökéletesen. Egy kis kedvességet viszont magadra erőltethetnél. Menni fog?

Hát az majd kiderül este – érkezett a titokzatos válasz. Most tényleg ilyesmivel akarta kiszúrni a szememet?

Esélytelen. Ebből a bunkóságból ennyi is elég volt.

Engem sem kellett félteni. Elkezdte húzni az agyamat? Legyen hát! Sokat kell még gyúrnia, ha rajtam akar kifogni.

Szóval hiányolod a kedves énemet? – kérdezte. Az arcom elé húztam a kispárnámat, és belefojtottam a kuncogásomat. Bárhogy is próbáltunk felülkerekedni egymáson, az volt az érzésem, hogy mindketten roppantul élvezzük ezt a játékot.

Na, ezt nem mondtam.

Ahogy arra számítottam, erre már nem írt semmit. Nem is bántam. Leraktam a mobilt az éjjeliszekrényre, hogy még véletlenül se jusson eszembe valami meggondolatlanságot tenni, és újra a hódos rajzfilmre figyeltem.

Egyértelmű, hogy elaludtam. A nap halványuló sugarai az arcomra sütöttek, és még a csukott szememen keresztül is érzékeltem a fényt. A résnyire nyitott ablakon madárcsicsergés szökött be a szobába. Nyújtózkodtam, pár pillanatig viszont még nem nyitottam ki a szemem – élveztem ezt a csodálatos pillanatot. Eszembe jutott, hogy megszabadultam a stresszes egyetemi félévtől, és egy darabig semmiért sem kell aggódnom. Ez azonnal magamhoz is térített, kimásztam az ágyból, és ellenőriztem, anya hazaért-e. Alighogy leértem a nappaliba, már meg is hallottam a barátnője, Claire hangját. Az anyósáról panaszkodott, szokása szerint.

– Sziasztok! – köszöntem be, miközben felbontottam egy flakon vizet.

– De jó, hogy látlak, drága. – Ennek a nőnek mániája volt „drágámnak” meg „édesemnek” szólítani minden nőneműt. Lehet, hogy öt év után sem tudta a nevemet? – Hallom, hogy sikerültek a vizsgáid. Gratulálok!

– Köszönöm – feleltem illedelmesen.

– Biztosan megünnepled ma este, igaz? – kacsintott elnagyolt színpadiassággal. Mosolyogtam, mert azt várta el tőlem.

– Anya, igazság szerint, tényleg lemennék a mólóra Karoláékkal, ha nem bánod.

– El kell engedned, Diana, kedvesem – szólt közbe a minden lében kanál.

– Amennyiben tartod magad a szabályokhoz – közölte anya. Bólintottam, hogy tudomásul vettem a dolgot.

– Harperék is ott lesznek, úgyhogy nincs mitől félned.

– Harper?! – kiáltott Claire. – Fiú van a dologban?

Mielőtt megszólalhattam volna, anyám felsóhajtott.

– Bárcsak. Nem azért mondom, de ez a Harper fiú... Semmi kifogásom nem lenne ellene. Persze Sage-nek más kell.

– Na jó! – elégeltem meg a dolgot. – A beszélgetés további része nem az én fülemnek való. Megyek, és átöltözöm.

– Menj csak, drágám, érezd jól magad! – kiáltotta utánam Claire.

Soha nem értettem, hogyan lehet anya legjobb barátnője. Tűz és víz ők ketten. Hm. Lehet, hogy volna mit tanulnom anyától a témában?

A buszmegállótól durván ötpercnyi sétára terült el a kedvenc mólónk. A városból nagyjából mindenki idejárt – magas gerendákon feküdt, hosszan benyúlt az óceánba, fehér korlátja és kandeláberei kirívóvá tették a kékségből. Szerintem itt készült a legtöbb fotó és partiszelfi az egész városban. Az év bizonyos napjain kis fesztiválokat rendeztek rajta, amely még különlegesebbé tette. Árusok végtelen sora, színes vattacukrok, jósnők és kiválasztott mentalisták lepték el ezt a helyet. A következő ilyet a jövő héten tartják majd, ahogy minden évben, pont a születésnapom környékén. Mióta az eszemet tudtam, csavaros nyalókát és hajtogatható léggömböt kértem anyától. A teleshopos cuccokat meg ő választotta, bónuszba.

Amint közeledtem, úgy ki is szúrtam őket. Ahogy azt tőlük megszoktam – zenéltek. Ültek a móló közepén, és mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, árasztották a dallamokat magukból. Kirázott a hideg.

Ők csak akkor vettek észre, amikor már majdnem elértem hozzájuk. Lane és Taylor szinte egyszerre köszöntek rám.

– Szia!

A többiek megfordultak. Egy másodperc alatt rohantak le az érzések, bennem akadt a levegő. Biztos mindenki járt már úgy, hogy egy kis apróság, egy váratlan esemény akkora hatással volt rá, hogy majdnem elsírta magát. Ott, azonnal, a boldogságtól. Én így voltam abban a percben, mert hazaértem hozzájuk.

– Sziasztok – intettem körbe.

– Huppanj ide – húzódott arrébb Sofia.

– Köszi – Lane-re néztem. – Tényleg elvágtak?

Lane felemelte a mutatóujját, és komoly képpel mondta:

– Erről ma nem beszélünk.

Tehát a válasz igen. Szegénykém. Tekintetemmel a majdnem velem szemben ülő Harpert kerestem. Amikor elkapta a pillantásomat, kérdeztem.

– Mit énekeltetek az előbb? Nagyon tetszett.

– They Don’t Know About Us a címe.

– Ezt megjegyzem.

– Nem régi dal, még csak most gyakoroljuk – biccentett Austin. Karola mellett ült, félig átkarolta a vállát. Abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy valójában nagyon szépek együtt. Látszott rajtuk, hogy igazán kedvelik egymást.

– Beszállsz? – kérdezte Taylor.

– Hogy? Nem, kösz. Szerintem rosszul járnátok velem.

Úgy tűnt, mindenki elfogadja a dolgot, ám ekkor Nevan megszólalt. A hangjától már a gyomrom is remegett, éppen ezért kerültem a tekintetét. Jobb lesz, ha nem nézzük egymást huzamosabb ideig. Pedig mióta elváltunk azon a viharos éjszakán, másra sem vágytam.

– Ez nem igaz. Sage elég ügyesen énekel, ha akar. Ugye?

Égett a fejem a többiek kérdő pillantásától. Miért kellett ezt? Azt hitték, kavarunk egymással. Az arcukra volt írva.

– Tőlem mehet – vezényelt Harper. – Nev, segíts neki.

Így történt, hogy Sophia és Nevan helyet cseréltek, a szőke fiú pedig mellém került. A pulzusom hirtelen ezerkétszáz, mint a kolibrinek.

– Kedves leszek, ígérem – kacsintott rám. Kék szeme világlott a sötétben. – Oké, a refrén első fele: „Oh, they don’t know about the things we do, they don’t know about the I love you’s.” Mondhatom tovább?

Te jó ég, már az oh-nál elvesztettem a fonalat. Elvonta a figyelmem a szöszi gitáron pihenő keze. Bejött, ahogy gitározott.

– Próbáljuk meg csak ennyivel, rendben?

Nevan felnevetett, és átbiccentett a kör másik oldalán ülőknek. Ez volt a jel, Taylorral gitározni kezdtek, aztán Lane énekelni.

Mielőtt jött volna a refrén, Nevan óvatosan megbökte a felkaromat, hogy ne felejtsem el. És akkor énekeltem velük. Kábé egy sort, de akkor is. Senkit sem érdekelt, hogy rossz a hangom, még engem sem.

– Ez nagyon jó! – lelkesültem fel teljesen. – Komolyan, ti a zenére születtetek.

– Sajnos igen – húzta el a száját Harper.

– Sajnos?!

– Ha nem küldtünk szét ezer demót, akkor egyet sem – magyarázta Lane letörten.

– De egyszerűen semmi – fejezte be a sztorit Austin.

– Az nem lehet. Nem lehet, hogy titeket ne halljon a világ – háborodtam fel. – Ilyen nincs. Csak egyetlen olyan helyre kell elküldenetek, ahol ráharapnak, és kész. Nehogy feladjátok, soha. Ti... A ti zenétek beszél, értitek? Szívből jön és szívig ér. És nagyon sokunknak erre van szükségünk.

Ekkor vettem észre, milyen arccal figyelnek. Büszkék voltak magukra. Büszkék voltak a zenéjükre.

Percekig senki sem szólt. A szavaimat mérlegelték vagy a helyzetüket, az előttük álló nehézségeket, nem tudom. Abban viszont őszintén hittem, amit mondtam nekik. Folytatniuk kellett tovább, még akkor is, ha kegyetlen nehéz lesz.

– Nos – fordult felém Nevan, és hirtelen tudatára ébredtem a fizikai valóságnak, amelyben elképesztően közel voltunk egymáshoz. – Ilyet már régen hallottunk.

Lesütöttem a szemem. Nem azért mondtam, hogy hálásak legyenek. Azért mondtam, mert ki kellett mondanom. Ennyi.

– Night Changes? – dobta fel Lane.

– Szerintem is – értett egyet Nevan.

Megint zenéltek. Stílusokhoz híven lassú, érzelmekkel teleszőtt, mai hangzású dalt. Az óceán is beszállt a búgásával: ssh, sssh. Arra gondoltam, hogy ez tényleg a változások éjszakája. A semmiből egyszer csak lett egy családom. Lett egy furcsa szerzetekből álló társaság mögöttem, akik – úgy sejtettem – még tetemeket elásni is segítenének. Aztán megírnák egy dalban.

És ez sohasem történt volna meg, ha Karola nem rángat el közéjük. Előrehajoltam, hogy ellássak Nevan mellett, és Karolára pillantottam. A tekintetéből sütött, hogy megbánta, amiket mondott nekem. Belefáradtam már a haragba, csak el akartam felejteni az egészet. A düh húzott lefelé, és súllyal a lábadon, én mondom, lehetetlen a felszínen maradni.

Ekkor csordult ki az első könnycsepp a szememből, és hogy Karolának is egyértelmű legyen, mi jár a fejemben, lassan bólintottam. Felugrott Austin mellől, néhány lépéssel átszelte a körön belüli távolságot, és a nyakamba ugrott.

– Annyira sajnálom! Kérlek, bocsáss meg, soha többé nem leszek ilyen szemét veled. Ígérem! – suttogta a fülembe, miközben olyan erősen szorított, hogy alig kaptam levegőt.

Visszaöleltem. Könnyek lógtak meg a szememből, hiába szorítottam össze. Talán először éreztem úgy, mióta élek, hogy megbocsátani jó. Elképesztően jó. Olyan, mint megszabadulni egy nyűgtől, amit ki nem állhatunk. Hát kit ne tenne ez boldoggá?

Néhány perccel később már egymás mellett ültünk, és Karola a kezemet szorongatta. Akkor csináltuk ezt, amikor beijedtünk egy horrorfilmen, de úgyis végignéztük. Aztán egész éjjel nem aludtunk. A különbség csak annyi, hogy akkor ketten voltunk egymásnak, ezúttal pedig akadt egy egész bandára való barátunk.