Tizenkettő - Torn

Hahó! :)

Jó olvasást kívánok, és hagyjatok magatok után egy kattintást, ha tehetitek,

N.

Még ki sem nyitottam a szemem, a net máris azzal zaklatott, hogy „boldog születésnapot, Sage Sanders!” Hát menjetek a francba, komolyan, aludni akarok, szülinap ide vagy oda! Ezt azonban mégsem posztolhattam, mint legfrissebb státuszt, úgyhogy tizenkilencedik születésnapom reggelén, hétkor már fent kukorékoltam, és mézes gabonapelyhet ettem. Anya, miközben munkába készülődött, úgy nézett rám, mintha az éjjel három plusz fejem nőtt volna.

– Ilyen korán keltél? – nézett rám sandán.

– Keltettek.

Hümmögött.

– Elmész este?

– Nem hiszem.

– Nem tudom.

Bólintott, és bedobált egy rahedli gyümölcsöt a turmixba. A gép zümmögni és aprítani kezdett.

– Ha el is megyek, csak az után, hogy együtt vacsoráztunk.

Rám nézett, elmosolyodott. Közelebb jött, és nyomott egy puszit a fejem búbjára.

– Boldog születésnapot, Sage.

– Boldog születésem napját, anya.

Nem telt el úgy év, hogy ezt nem mondtam neki. Ilyenkor ugyanis nem magamat ünnepeltem, hanem őt. Azt, hogy mennyire szeretem, és milyen hálás vagyok neki az életemért. Szerintem mindenkinek ezt kéne csinálnia. Félretenni kicsit az önös érdeket, és megköszönni annak az embernek, aki ezt a napot szentként tiszteli. Aki annyi évvel ezelőtt a világra hozott. Anya nélkül nem lenne születésnap. Anya nélkül nem lenne élet.

Váratlanul megöleltem, nem is számított rá. Addig tartottam magamhoz közel, amíg a turmix be nem fejezte a munkát. Majd mindketten mentünk a dolgunkra, folytattuk tovább a napi rutint. Ő a kórházba indult, én pedig vissza a szobámba, mesefilmet nézni.

Az egész délelőttöt vízszintesben töltöttem – addig lustálkodtam, ameddig jólesett, majd kilakkoztam a körmöm, és mielőtt anya hazaért volna, rendeltem vacsorát a kedvenc olasz étterméből. Megterítettem, virágot állítottam az asztalra, és bevonultam a fürdőbe, hogy annyi időt pazaroljak magamra, amennyit csak lehet. Nem éreztem idősebbnek magam, és ezt a napot sem tartottam valami különlegesnek. Egyedül anyukámat szerettem volna meglepni a vacsorával, és ez sikerült is. Legalábbis reméltem.

Nem ért váratlanul, amikor végül délután egy óriási dobozzal a kezében jelent meg.

– Szia – köszönt rám. A hangja szinte már csilingelt a boldogságtól. Kinyomtam a tévét, és anya elé mentem. – Hoztam neked valamit.

A doboz már a pulton hevert, de tudtam, mi lapul benne. Millióból is felismerném.

– Hercegnőtorta?

– Sok-sok eperhabbal.

– Anya! Annyira köszönöm! – ugrottam is oda, hogy bontsam a dobozt. A hercegnőtortának nevezett, zöld marcipánnal bevont jelenség a kedvenc gyerekkori édességem. Különlegessége, hogy csak ünnepekkor kaphattam, amitől úgy vártam az alkalmakat, mint a messiást.

Anyám hangos és vidám nevetést hallatott. A szívem csordultig telt az iránta érzett szeretettel, és hagytam, hogy ez kiüljön az arcomra.

– Ugye nem bánod, ha ma a desszerttel kezdek?

– Nem én – az órájára pillantott. – Mindjárt ehetünk is.

– Miért, mire várunk? – kérdeztem rosszat sejtve. Ha megint sántikál valamiben, nagyon morcos leszek. – Anya?

– Semmi különös – legyintett, és a mosogatóhoz lépett egy pohár vízért. Nagy sóhajjal helyeztem vissza a drága tortámat a pultra, és fogalmazgattam magamban a további kérdéseimet, amikor megszólalt a csengő.

– Gyere be! – kiáltotta anyám.

Tíz másodperccel később megjelent Karola, és hosszú napok óta először örültem neki tiszta szívből.

– Meglepetés!

– Hú, azta, de jó látni téged. Kösz, anya.

– Na, most már ehetünk.

Ők átvonultak a nappaliba, anya vitt még egy terítéket. Gyorsan felmelegítettem a mikróban a kajákat, majd kipakoltam őket az asztalra.

– A Kriziából rendeltél.

– Mint mindig.

Anya megint nevetett, Karola pedig úgy kapkodta köztünk a pillantását, mintha tévéműsort nézne. Látszott rajta, szívesen kommentálná a dolgot, viszont – ki tudja, talán az alkalom kedvéért – visszafogta magát.

– Boldog szülinapot, Sage! – mondták egyszerre, aztán koccintottunk.

Egyszerűen tökéletes.

Ahogy besötétedett odakint, Karola mocorogni kezdett az ágyamon. Hirtelen már nem kötötte le a romkom, amit néztünk. Az ötödik sóhajtásánál már nem állhattam tovább, megállítottam a filmet.

– Na, ki vele! – arrébbtoltam a félig üres pralinés dobozt. Azzal szórakoztunk, hogy ki talál rosszabb ízű bonbont, és meri megenni. – Mi a bajod?

– Este van – összegezte Karola a nyilvánvalót. – Nem megyünk valamerre?

– Úgy érted, nem megyünk véletlenül az AA-zónába? Nem. Egy napot sem bírsz ki nélkülük?

– Most miért vagy ilyen? Hisz te vagy a kedvencük.

Felnevettem.

– Jól van, persze. Jobb dolguk sincs, mint engem pesztrálni.

– Nem ezt mondtam – rázta a fejét. – Hidd el, nagyon is találkozni akartak veled, de mivel egyetlen szót sem szóltál a szülinapodról, így azt hiszik, lekoptattad őket.

– Nem beszélhetnénk másról, legalább egy kicsit?

– Rendben van. Beszélgessünk Nevanről.

– Pfffffff – fújtam ki a levegőt. – Te viccelsz velem?

– Te vagy a legjobb barátnőm, és láttam, hogyan néztek egymásra.

– Tényleg, ha már itt tartunk – változtattam témát. – Mi is volt az a múltkori jelenet? Tudod, a kocsik motorháztetőjén, Sophiával.

Karola egy kicsit elfehéredett, elvette tőlem a távirányítót, és újraindította a mozit.

– Igazad van, beszélgessünk inkább másról.

– Sejtettem, hogy ezt mondod – dünnyögtem.

Negyed óráig sem néztük a filmet, amikor Karolát telefonon keresték. Szinte repült az asztalig, amelyen a mobilját hagyta. Elég volt ránézni, és már tudtam, a hercege keresi. Ilyen kislányos és szemérmes és szerelmes mosolyt legutoljára a My girlben láttam.

– Szia – csicseregte. – Aha. Minden oké. És ti? Ne már! Gondoltam. Ühüm, figyelj, de... Jó. Nekem is.

Te jó ég. Jó sok mindent kihagyhattam a kis szakításunk alatt. Mindent el kell majd mesélnie.

– Mi történt? – próbáltam adni az érdektelent, és fapofával nézni rá.

– Austin volt.

– Nahát, tényleg?

Hozzám vágott egy kispárnát.

– Ne már, ne szemétkedj! – vett egy nagy levegőt. – Az a kérdésük, hogy ráérsz-e.

– Mi, most? Nem.

Karola hitetlenkedve nézett rám.

– Ne lódíts!

– Nem én. Éppen a Barátság extrákkalt nézem – böktem a tévére.

– Az megvár. Az élet nem.

– Nos – hümmögtem. – Lenyeltél egy önfejlesztő könyvet?

– Olyasmi – nevette. – Akkor?

A párnámba nyögtem a sóhajaimat. Ezt nem úszhattam meg, Karola már ráharapott a témára.

– Adj nekem tíz percet.

– Ez az! – kiáltott fel örömében. – Aztán nehogy valami óvó nénis cuccot vegyél fel!

Tizenöt perccel és számomra egy eléggé kínos beszélgetéssel – anyám és Karola között történt, amelyben az utóbbi bőszen bizonygatta az előbbinek, hogy ez nem egy randi, de közben lerítt róla, hogy nem mond igazat – később már az utcán sétáltam, és lestem, mikor bukkan fel valamelyik ismerős autó.

– Hová megyünk?

– Azt hiszed, én mindent tudok? – kérdezett vissza Karola. – Nekem is ugyanolyan meglepetés mellettük az élet.

– Aha, hát... Ha már itt tartunk, mikor jöttetek ti össze?

– Nem sokkal az után, hogy összevesztünk. Austin annyira megértő velem, és tudod... Szeretnék változtatni magamon. Utálom a saját szemétségemet, és erre ő ébresztett rá. Ha vele vagyok, egyszerűen jobb ember akarok lenni, érted?

– Te aztán szerelmes vagy – mondtam ki döbbenetemben a nyilvánvalót.

– És annyira jó érzés.

Mielőtt válaszolhattam volna, Austin kocsija állt meg mellettünk.

– Sziasztok! – húzta le az ablakot. – Pattanjatok be.

A gerlepár úgy örült egymásnak, mint Aladdin a lámpásnak. Ugyanazt láttam rajtuk, mint a múltkor a mólón; összetartozást. Csak egymás kezét fogták, még egy puszit sem váltottak, mégis szembetűnő volt a köztük lévő kapocs. Tényleg kötődtek egymáshoz, ilyen elképesztően rövid idő alatt. Szép volt ez a maga módján.

Örültem, amikor rájöttem, hogy a part felé tartunk. Szinte már éreztem az óceán szagát, hallottam a sistergő énekét. A városban tényleg mindenki a partra járt, és korábban nekem lövésem sem volt róla. Mit hagytam ki!

Ezúttal nem volt tábortűz, de a szokásos kis társaság ott ült a homokban, egy körben. Mivel Austin már messzebbről odakiabált nekik, hogy „helló, gyíkok”, tudták, mikor jövünk. Egyszer csak mindenki felállt, és rám nézett. Jaj, ne. Félve lestem végig a sorfalon, amit alkottak, egyik vigyorgó arctól a másikig.

– Helló – mondtam zavaromban. – Mizu?

Taylor nem bírta tovább, megszólalt.

– Boldog születésnapot!

– Köszi – somolyogtam. – Aranyosak vagytok.

– Pedig az ajándékunk még csak most jön. Gyere ide – biccentett Harper, és elszakadt a mellette álló Nevantől, egyértelműen helyet szakítva nekem.

Hát, akkor vágjunk bele.

Vettem egy mély levegőt, és beálltam kettejük közé. Ekkor a mellettem lévőket leszámítva mindenki más helyezkedni kezdett, és egy kört formáltak. Harper átölelte a vállam, Nevan pedig a derekam. Egy pillanatra bennem maradt a lélegzet, ám amikor a szemem elé tárult a látvány, már újra kaptam levegőt.

Egy homokvárat álltunk körbe, amelyet ők építettek nekem. A vár kapuja előtt ott állt a nevem: SAGE

Egyszerű volt, mégis olyan szívhez szóló. A legszebb dolog, amit kaphattam a barátságuk után. És valójában sejtettem, a kapcsolatunk az igazi ajándék.

Mécsesekkel rakták körbe az építményt, hogy még a sötétben is jól láthassam.

– De miért van fahéj illata? – néztem fel, a többiek nevettek.

– Mert Lane béna.

– Hé, nem volt a boltban más!

A kalapos srácra néztem.

– Szeretem a fahéjat, szóval nekem nagyon is bejön.

Lane rám kacsintott, Sophia pedig küldött egy puszit.

– Milyen sokáig építettétek?

– Két órán keresztül – válaszolta Taylor.

– Aztán még egyszer ennyi ideig őriztük, nehogy valami romboló kedvű kölyök megtapossa – egészítette ki Nevan.

– Kösz, komolyan. Imádom, muszáj csinálnunk néhány fotót!

– Azt majd csak a dal után – közölte Harper.

– Mi? Milyen dal? – csillant fel a szemem.

– Nem éppen szülinapos, de olyat nem találtunk – mentegetőzött Karola. – Viszont ezt te is ismered.

Másodpercek teltek el, aztán a társaság énekelni kezdte Natalie Imbruglia slágerét, a Tornt. Megráztam a fejem, alig bírtam elhinni. Az első részeket csak hallgattam – Harper, Lane, Nevan, Austin, majd közösen –, aztán én is beszálltam. Az utolsó taktusokat már önfeledten, gátlások nélkül daloltam velük.

– Illusion never changed into something real, I’m wide awake, and I can see the perfect sky is torn...

A tökéletes ég valójában felettünk volt. Sötéten, csillagosan, végtelenül.

– Hihetetlen, hogy veletek még ez a depis szám is jól hangzik – ingattam a fejem, majd lehuppantam a homokra terített kockás plédre.

– Semmi más nem jutott eszembe, amit szeretsz, és még a szövegét is tudod – harapta be az ajkát Karola. – De jól sült el, nem?

– Imádtam.

A vállára hajtottam a fejemet.

– Egy boszorkány vagy, tudod? Miattad élem meg a legjobb és a legrosszabb pillanataimat.

Karola felsóhajtott.

– Tudom, és igyekszem változtatni, hogy csak jó pillanatok legyenek.

– Így is és úgy is szeretlek.

Ezúttal nem hoztak a többiek gitárt sem, szimplán a hangjukat. Énekeltek saját dalokat, meg néhány más előadóét is, ami az eszükbe jutott. Ha ismertem egy számot, akkor beszálltam, az ő zenéjüket pedig megbabonázva hallgattam.

Egyszer csak ránéztem Nevanre, és sokáig le sem vettem róla a szemem. Úgy éreztem, mondanom kell neki valamit. Szó szerinti kényszer. Vagy csak hatott rám a jelenet, amit a kocsiban láttam Karola és Austin között?

Amikor befejezték a dalt, félrebiccentettem a fejem, így jeleztem, hogy beszélhetnénk. A szöszi még legalább egy percig csak bámult rám, mielőtt felállt, és elindult az óceán felé. Szó nélkül követtem, de még éppen elkaptam Karola nyilvánvaló mosolyát. Bár egy kicsit sem érdekelt, mit gondol.

– Szia – köszöntem a fiúra, amikor melléértem. Kezét összefonta a mellkasán, szemével a habokat pásztázta, melyen megcsillant az ezüstös holdfény. – Imádtam a meglepetéseteket. Nem is tudom, mikor kaptam utoljára ennyire... személyeset.

Nevan nem válaszolt, és ez aggasztott egy kicsit. Elfordítottam a fejem, és inkább én is a vizet néztem. Úgy tűnt, ezt csináltuk mi ketten: bámulunk az óceánra.

– Mit szeretnél valójában mondani?

Huh, erre a kérdésre aztán nem készültem fel. Tényleg, mit is? Voltak szavaim, csak egymás mellé rakva nem passzoltak azzal az érzéssel, ami bennem dúlt. Patthelyzet.

– Hogy köszönöm.

Mindketten hallgattunk egy darabig.

– Figyelj, én...

– Nev! – zúgta Lane a hátunk mögül. – Gyere már ide egy kicsit.

Felnyögtem.

– Majd később – legyintettem. Végül is, én ráérek. Az érzéseim gyanúsan maradandóak.

Elindultunk visszafelé a többiekhez. Eszembe jutott valami, ehhez a témához végre sokkal nagyobb lelkesedéssel nyúltam.

– Már elég ideje ismerjük egymást ahhoz, hogy megkérdezzem: hogyan alakultatok?

– Négy angol és egy ír srác találkozott prof S. Cowell zeneóráján, aki látott bennük valamit, és összerakta őket egy bandába. Így lettünk mi az Almost Already – magyarázta Nevan. Egy dolog azonnal feltűnt, noha még tartogattam magamban a kérdést egy kicsit.

– Négy angol és egy ír...

Hát, ehhez nem kellett matekzseninek lenni. Ekkor értünk vissza a társaságunkhoz.

– Akkor miért vagytok csak négyen?

– Nem beszélünk Zane-ről – mondta a szöszi.

– Nem beszélünk Zane-ről – követte egy másodperccel később Lane.

Pislogtam néhányat, nem értettem sokat a helyzetből. Hát, oké. Ahogy gondoljátok.

Mivel Nevan odament Lane-hez, egyedül maradtam. Körbelestem, vajon mit csinál a göndörke: egy uszadékfán ücsörgött és telefonozott. Ne már!

– Hé! – szóltam rá, ahogy közeledtem. Megálltam a váram mellett, és csinosnak vélt pózba vágtam magam. – Megörökítenéd ezt a pillanatot, kérlek?

Harper nevetett.

– Aha. De miért nézel úgy, mint Dagobert bácsi?

Én sem bírtam tovább röhögés nélkül, amikor Harper vakuja a szemembe villant.

– Sokkal jobb.

– Srácok, gyertek ide! Akárhogy is tiltakoztok, most csinálunk egy nagy, közös családi fotót.

– Ez itt a Hihetetlen család – kuncogta Sophia.

– Vagy inkább az Addams Family – kontrázott Harper.

– Szerintem meg a Corleone família – vetette közbe Austin, olasz akcentust mímelve.

– Hallgassatok már, és vigyort a fejekre!

Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy mindenki a párjával állt össze, Nevan pedig mellém keveredett. Kissé lehajolt hozzám, hogy nagyjából egy vonalban legyen az arcunk, és kezét megint a derekamra csúsztatta. A sötétség fedte az arcomra boruló pírt, a mosolyt azonban nem rejthette el. Pont akkor sikerült Lane-nek fotózni, amikor a legszélesebben vigyorogtam.