Tizennégy - A legjobb dal

Hahó! :)

Ezúttal korán hoztam a részt, jó olvasást, biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog, mert sokan erre vártatok már mióta... ;)

Jó olvasást!

Nilla

Nem mentünk messzire. Egészen a belvárosig, azon belül is a gördeszkás parkig jutottunk. Karolával ketten ültünk Nevan autójában, viszont alig szóltunk egymáshoz. Éreztem a tomboló feszültséget; hiába hagytuk magunk mögött a partot, az nem csökkent. Pedig valójában én jól éreztem magam. Most, hogy az iszonyat és a félelem elmúlt, csak egy ütődött gyereket láttam, aki élvezte, hogy szórakozhat velünk. Nem nekem, hanem a fiúknak akart ártani. Ettől persze nem lett a helyzet sokkal fényesebb, de legalább a pánik megszűnt.
– Oké – sóhajtottam. – Beszéljetek.
Már egy padon ücsörögtünk a parkban, és vártuk, hogy jöjjenek a többiek. A kiváló fénynek köszönhetően jól láttam a kétkedést Karola arcán. Talán elhatározta, hogy nem beszél, és inkább a deszkásokat figyeli. Jó sokan voltak egyébként, zenét hallgattak, röhögtek, mutatványoztak. Velünk nem igazán foglalkozott senki.
– Nincs semmi baj – folytattam tovább. – Úgyhogy engedjetek le.
Nevan végre rám nézett. A pillantása merev, amitől nagyot kellett nyelnem.
– Rendben – mondta, és keresztbefonta karját a mellkasán. Hiába egyezett bele szóban, a tekintete és testtartása merő ellenállás. Ettől kúszott újra belém a feszültség.
– Hé, tesó, minden oké? – kérdezte a felbukkanó Lane. Mindenki megérkezett, bár nekem fel sem tűnt a közeledésük. Az átkozott kék szempár tehetett mindenről... Elvonta a figyelmem.
Nevan válasz nélkül indult el az üdítős automaták irányába. Harperre néztem némi segítségért, de ő is tanácstalanul vonogatta a vállát.
Egyikünk sem szólt semmit, és ez hihetetlenül ciki volt. A szöszi és a dobozos kólája közben visszatértek.
– Jól van – vettem egy mély levegőt, és Karolára lestem.
– Sage...
– Tudniuk kéne.
Karola alig láthatóan bólintott, az arca viszont nem tükrözött nagy egyetértést. Ez a pár szó közöttünk felkeltette a többiek érdeklődését is, várták, hogy magyarázattal szolgáljak.
– Nem történt olyan vészes dolog, csak nekem esett nagyon rosszul – fűztem össze az ujjaimat, tekintetemet a kezemen tartottam. – Megijesztett, mert... Mert már jártam így, és annak nem lett jó vége.
Éreztem a figyelmüket, ezért felpillantottam. Először Nevanre, Harperre, majd a többiekre.
– Volt a sulinkban egy fiú. Tizenhárom évesek voltunk. – Karola megfogta a kezemet, és ez elképesztően jólesett. – És egy nap, miután kiakadt rám egy buta dolgozat miatt, megvárt a suli udvarán. Nem volt gonosz, csak dühös. Sajnos éppen rám. Hasonlóképpen elkapta a kezemet, aztán valahogy a földön találtam magam. Egy kicsit bevertem a fejem, néhány pillanatra totális sötétség borult rám, mire a fiú megijedt és elfutott. Visszabotorkáltam a suliba, hívták anyát – megvontam a vállam –, a gyereket áthelyezték egy másik iskolába, nekem pedig pszichológushoz kellett járnom pár hónapig. Nem volt olyan vészes. Csak amikor hirtelen elkapta a karom...
– De vészes volt, Sage – szólalt meg Karola halkan. – Két hétig nem jöttél utána suliba.
– Mert anya nem engedett.
– Mert még az újságért sem mertél egyedül kimenni!
Megráztam a fejem.
– A lényeg, hogy túltettem magamat rajta, oké? Nem akarom, hogy sajnáljatok.
– Eszembe sem jut, hogy sajnáljalak – rázta a fejét Taylor. – Köszönöm, hogy elmondtad. Ettől csak még inkább hiszem, hogy a bántalmazásnak nem szabad teret engedni.
– Na, gyertek, nagy ölelés! – tárta szét a karját Sophia. Én voltam az első, aki csatlakozott, aztán sorban jöttek a többiek is. A végére egy konzervbe passzírozott heringnek éreztem magam, mégis mosolyogtam. Elvégre a barátaim fogtak közre.
– Jól van, megfulladok – nyögte Karola.
Szétszóródtunk, és elfoglaltunk két padot, de annyian voltunk, hogy a srácok még a támlán is ültek.
– Gyere ide egy legjobb barátnő-szelfire – húzott magához Karola.
– Szelfi? Azt én is akarok! – csatlakozott Lane.
– Engem ki ne hagyjatok! – húzódott közelebb Sophia.
– Nélkülem nem is szelfi a szelfi – mondta Taylor.
A vége az lett, hogy Lane vigyorgott középen, körülötte pedig mi, csajok. Legjobb barátnők, ha’? Aztán cseréltünk a felálláson, és én maradtam középen, a fiúk meg körülöttem. Ezt eljátszottuk az összes lehetséges variánsban, úgyhogy legalább fél órát töltöttünk pózolással.
– Ezek az esték hiányozni fognak – sóhajtotta Lane.
Ránéztem. Úgy tűnt, csak én hallottam ezt a furcsa kijelentést, mert mindenki beszélgetett és nevetgélt tovább. Hiányozni fog ez neki? Miért, hova megy?
Elfordítottam a srácról a tekintetem, törtem a fejem. Nem látszott Sophián, hogy szomorú lenne, sőt senki nem tett erre utaló megjegyzéseket. De akkor?
Esélyes, hogy csak arra gondolt, hogy amikor majd vége lesz a sulinak, vagy ilyesmi. A távoli jövőben, nem most, nyugtattam magam. Ezt sikerült annyira bemagyaráznom, hogy nem sokkal később visszazökkentem a beszélgetésbe, és csak az tűnt fel, hogy hajnali kettő van. Egy újabb esténk ért véget rekordsebességgel.
Taylor álmosan sóhajtott, Sophia Lane vállához bújva hunyta le a szemét.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha lassan indulunk – szóltam Karolához. Lerítt róla, milyen nehezen szakítja el még a pillantását is Austintól, nemhogy a kezét!
– Okés. Velünk jössz?
– Nem – vágtam rá azonnal. Karola igyekezte titkolni, bár látszott rajta, hogy ennek azért örül.
– Hazavigyelek akkor? – érdeklődött Harper. Nevan válaszolt neki helyettem, a hangjára mindannyian felkaptuk a fejünket. Pedig szerintem pont hogy igyekezett nem felkelteni a figyelmet.
– Majd én elviszem.
– Jól van, gyerekek, ne felejtsétek, hogy holnap próba a koncert előtt! – búcsúzott fürtöske, és Taylorral az oldalán eltűnt.
– Megyünk mi is – ásította közbe Lane. – Nekem legalább hét órát kell aludnom, vagy megpusztulok holnap.
Négyen maradtunk.
Aztán már csak ketten, amikor Karoláék is távoztak. Nevan a pad támláján ült, ujjaival a térdén dobolt, és egyenesen a szemembe nézett. Valami nem tetszett neki, erre már hamarabb is rájöttem. Az ő hangulata nem oldódott fel, mint a többieké.
– Szeretnél indulni?
A fejét rázta. Huh, ez így nehéz lesz.
– Akkor mit szeretnél? – kockáztattam meg.
– Gyere ide – felelte halkan, mélyen.
Végigszaladt rajtam a hideg. Léptem felé egyet, aztán még egyet. Nevan is kicsit közelebb hajolt, az ajka szegletében végre mosoly bujkált. Akaratlanul követtem a példáját. Kicsit félrebiccentettem a fejem.
– Most megint kiosztasz, mint a múltkor?
– Nem. Azt hiszem, végre megértetted, amit akkor kellett.
– Szóval azt mondod, már nem félek?
Alig észrevehetően hajolt közelebb hozzám.
– Dehogynem, csak szerintem már nem érdekel annyira.
– Tudod, amúgy nagyon is félelmetes vagy – haraptam be az ajkam vallomás közben.
– Kösz. Minden srác ezt akarja hallani, mielőtt megcsókol egy lányt.
Elkerekedett a szemem, mégis mozdulatlanul álltam. Talán mert eszembe sem jutott elhátrálni tőle?
– Szóval... – hüledeztem. – Hm... Meg akarsz... csókolni?
– Ha csak nem képelsz fel utána.
– Vissza tudom fogni magam. Remélhetőleg.
Megint eszembe jutott a buta jóslat. „Élvezd a pillanatot!” És az, hogy nem leszünk együtt. Hogyne! Miért egy random kuruzsló mondja meg, mik lehetünk, és mik nem? Nem ő írja a jövőt.
Végül eszembe jutott az utolsó akadály: a szívem. Az érzelmeim képzelt központja, ami eddig is visszafogott abban, hogy elérjek bizonyos dolgokat. Na, de most! Bemutatok neki. Be én.
Nevan jobb keze a csípőmre simult, így áthidalta a közöttünk álló, utolsó centiket is. Szinte remegtem, amikor elért hozzám. Először csak megpuszilt, de a mosolygáson kívül képtelen voltam többet produkálni. Behunytam a szemem, és vigyorogtam, miközben ő még egy puszit lehelt a számra. Annyira bénának éreztem magam.
– Bocsi – suttogtam; szavaim az ajkába találtak. – Nem tudom, egyszerűen...
– Nyugi, oké? Nem eszlek meg. Még nem.
Épp a kuncogás miatt nyílt el a szám, amikor Nevan ostromolni kezdett. Ezúttal már nem csak puszilt, hanem csókolt – kifelé belőlem az összes gondolatot.
Keze a nyakamra vándorolt, így mélyítette el a csókot és a pillanatot. Azon kaptam magam, hogy egyre többet és többet akarok, egyre vehemensebben hajolok az ajka után. Feléledt bennem egy ösztön, és el akartam venni tőle valamit, ami eddig az övé volt, de most már én tartottam rá igényt. És közben azt sem bántam, ha ő ugyanezt a dolgot elcseni tőlem.
Hosszú ujjai alulról túrtak bele a hajamba, miközben mindketten levegőért kaptunk.
– Egész jól belejöttél – vigyorogta.
– Én is úgy érzem.
– Haza kéne mennünk.
Megráztam a fejem. A szemem továbbra is szorosra zárva, noha éreztem, hogy ő figyel. Mutatóujja végigszaladt az ajkamon, majd az állam vonalán. Finoman érintett, életre hívva az érzékeimet. Minden egyes mozdulat után arra vágytam, hogy folytassa tovább.
– Nem kéne.
Nevan halkan nevetett.
– Ezt mind a te érdekedben mondom.
– Ha valójában az én érdekeimmel törődsz, akkor folytatod...
– Azt hittem, nem vagyunk barátok.
Kinyitottam a szemem. A szöszi provokálóan lesett rám, szemében határozott vággyal – ezúttal már kétségek nélkül be tudtam azonosítani.
– Nem is. A barátok nem csókolóznak egymással – dobtam vissza a labdát.
– Hát...
– Miért, te talán sok baráttal kavarsz?
– Ha a barát alatt Lane-ékre céloztál, akkor...
Felnevettem, tőlem lett zajos a pillanat.
– Jól van, te nyertél. Nincs mindenre válaszom.
– Nem is kell mindig beszélni.
Inkább nem is tettük. Helyette nemzetközi nyelven mondtuk el egymásnak, hogy mennyire élvezzük a helyzetet. Újra és újra és újra.

Aznap már nem tudtam sem aludni, sem enni, csak mosolyogni. Igyekeztem elkerülni anyát, hogy ne kelljen mondanom neki semmit – és legfőképp hazudnom. Bár talán át sem tudnám verni, amilyen fejlett érzékei vannak. A konfliktus elkerülése végett tehát távol tartottam magam tőle, és egyedül élveztem a kis mámoromat. Mintha a vérembe fecskendezték volna, úgy áradtak bennem az emlékek. A forró csókok. A bőre illata. Az érintése a csípőmön. A mély hangja, amin a fülembe suttog. A hajnali fény, ami utolért minket – ugyanott, a gördeszkás pályán. Abban a percben, ahogy egymásra találtunk, már el sem akartunk mozdulni onnét. Az élet viszont nem készített fel arra, hogy lehet órákon keresztül, fáradhatatlanul csókolózni, és úgy élvezni egy egyszerű összebújást is, mint a lottóötöst. Ezeket magamnak kellett felfedeznem, és amikor végre megtörtént, mintha bombát robbantanának az agyamban. Hirtelen kinyílt a szemem a világra, és már nem is értettem, miért tartottam magamat távol ilyen sokáig tőle?
Összesen talán három órát aludtam, és már áthívtam Karolát. Egyedül lébecoltam otthon, jó lett volna megosztani vele a csendet.
– Helló! – köszönt, ahogy belépett a szobámba. Felültem az ágyamon, de egyetlen szót sem kellett kiejtenem ahhoz, hogy Karola tudja. – Úristen.
– Mi az? – vigyorodtam el én is.
– Úristen. Ti végre összejöttetek! – sikkantotta. – Uramisten!
– Ja, ezt már mondtad.
– Nem hiszem el, Sage! Mindent tudni akarok!
– Jó, jó – csillapítottam, nehogy még a szomszéd utcában lakók is meghallják. ¬– Igazából nagyon egyszerű a történet. Megcsókolt, és kész.
– Jesszusisten! – vinnyogta örömében. – Milyen volt? Jó, ugye? Ugye?!
Karola jobban be volt sózva, mint én. Legutoljára akkor láttam ilyennek, amikor Action Man Barbie-t kapott tőlem a tizenegyedik szülinapjára. Vagy amikor megjelent Timberlake új lemeze, és ő szert tett egy dedikált példányra az E-bayen.
– Eléggé rendben volt – feleltem szerényen.
– Hahahahaha! Ez nálad annyit jelent, hogy e s z m é l e t l e n volt – hangsúlyozott. – Számokban mennyit kóstál?
Megráztam a fejem.
– Azokat az intervallumokat te már nem ismered.
– El sem hiszed, mennyire örülök.
Végigbeszélgettük az egész délutánt. Kellően kifaggatott arról, mi és hogyan történt, és mit éreztem én közben, aztán ő mesélt nekem Austinról. Elfogyasztottuk a lakásban található összes fagyit, és megint ugyanazok a barátnők lettünk, akik hosszú, hosszú évek óta vagyunk.
Még sosem kezdődött ilyen boldogan és izgalmasan egyetlen nyarunk sem.
Narancsos limonádét kortyolgatva készülődni kezdtünk a koncertre. Felpróbáltam a szekrényem összes ruháját – kétszer –, és mindet megmutattam Karolának osztályozásra. Ő persze azonnal tudta, mit viseljen, ez neki nem jelentett gondot. Időközben befutott anya, hozott vacsorát a kórház melletti thai étteremből.
– Nagyon jó kedvetek van, lányok – jegyezte meg sokatmondó arckifejezéssel.
– Koncertre megyünk! – trillázta Karola.
– Uhum. De azért ügyesek legyetek.
Aztán rám kacsintott. Ezzel elárulta, hogy tisztában van azzal, mi történik velem. És nem szól bele. Csak annyit kér, hogy legyek okos. Elképzelhetetlen szeretet áradt szét a mellkasomban.
– Anya! – kiabáltam utána. Kisvártatva visszajött. – Segítenél kiválasztani, mit vegyek fel?
– Örömmel.
Így már hárman iszogattuk a limonádét, és nevetgéltünk, mint csitrik az első bál előtt. Anya mesélt egy-két történetet az ő sulis éveiből, és így megtudtuk, hogy néhány korosztályunkból való csaj pont olyan, mint az anyja volt húsz évvel ezelőtt. Hiába, gének. Néha jól osztja őket a sors, néha nem. Bármit is gondoltam évekig, én egyértelműen jól jártam.
Annyira belejöttünk a szórakozásba, hogy anya vitt el minket a koncertre. Adott néhány plusz jó tanácsot az autóban, de nem oktatott ki, és legfőképp nem tartott vissza. Bízott bennünk – és Harperben – annyira, hogy tudja, jól megleszünk.
A bárban, ahol a fiúk zenéltek, már teltház volt. Nagy mennyiségben fogyott a sör, és egyre nőtt a kíváncsiság is. Kiszúrtunk néhány ismerős arcot az egyetemről, azonban egyikhez sem mentünk oda. Nem érdekeltek különösebben, a saját brancsunk után nyújtogattuk a nyakunkat.
– Hozok valamit inni! – kiabálta Karola, és átvágott a tömegen a pulthoz.
Néhány perccel később kigyúltak a fények a kis színpad felett, és megjelent a kvartett. Csak úgy, mint a múltkor, most is jókedvűek és vagányak voltak, lerítt róluk a zenész attitűd.
Amíg Lane a mikrofonba dumált, közelebb mentem a színpadhoz, és ekkor vett észre Nevan. Rám kacsintott, mire dobtam neki egy puszit.
Pillanatokon belül felcsendült a zene, ezúttal egy bulis szám. A valaha született legjobb dalról szólt, és biztosra vettem, félig részegen írták.
Karola is visszaért hozzám, félig táncolva, félig a dalszöveget énekelve. Ekkor jöttem rá, hogy a legjobb számról írt dal valójában a legjobb szám maga, csak el kell kapni az érzést, amit magával hoz.