Sziasztok!
Remélem, nem akadtatok ki rám nagyon... :) Mert még tudom fokozni, szóval jó olvasást!
N.
Felkelni a csendre, ami a lakásban és a mellkasomban üvöltött, kellemetlen egy érzés volt. Anya ma már dolgozott, úgyhogy szó szerint nem tudtam kihez szólni. Egy darabig elviseltem valahogy, bolyongtam a lakásban, majd néztem a tévét, végül viszont megkísértett a gondolat, hogy pillantsak rá a telefonomra. Még tegnapelőtt száműztem valahová – az ágy alatt találtam rá. Tíz százalékon is alig volt már, úgyhogy először rácsatlakoztattam a töltőre. Csakis ezután mertem megnézni azt a rengeteg értesítést, ami a képernyő felső sávjában sorakozott. Annyi volt belőle, hogy egy sorban már el sem fért.
A legnagyobb aktivitást Karola produkálta – minden fronton támadott. Üzenetben, hívásban, a Facebookon. Azt hitte talán, a netes értesítésekre majd reagálok?
Aztán ott volt még Harper. Óvatosan érdeklődött és érezhetően aggódott. A végén pedig a szöszi. Legalább százszor kért bocsánatot, fájó szívvel olvastam minden egyes szavát. Eltitkolta előlem, hogy elmegy, mert nem akarta, hogy összetörjek, de épp ezzel zúzott össze. Megsebzett, hogy itt fogja hagyni a várost, de kicsinált azzal, hogy hazudott nekem.
Lehet, hogy nem is voltunk olyan jók, mint ahogy én éreztem?
Végigpörgettem az elmúlt hetek összes eseményét – fényképen örökítettem meg a pillanatokat. Ott volt a sok mosolygós, összebújós kép, a nevetések és bulik. A tábortüzek fénye, a felejthetetlen éjszakák mementója. Egy boldog élet néhány hete.
Kivel beszéljek először? Melyik kezembe harapjak? Ha lenne jó válasz!
Nem gondoltam át, csak megnyomtam a zöld gombot. Muszáj volt, hogy tegyek valamit, hogy elviseljem a fejemben egymásnak ütköző gondolatokat. Karola már az első csengés után felvette a telefont.
– Sage? – kérdezte rettegve.
Kinyitottam a számat. És nem tudtam mit mondani. Pedig belül fojtogattak a szavak.
– Ott vagy?
– Miért? – préseltem ki magamból a legfontosabbat.
– Azonnal hozzád akartam fordulni, esküszöm, de Nevan könyörgött, hogy ne tegyem. Mindannyiunkat megkért rá, és nem tudtunk neki nemet mondani. Annyira szerette volna ő elmondani neked! – magyarázkodott. Sőt, zokogott. – Ennek nem így kellett volna alakulnia, annyira sajnálom... Bárcsak visszacsinálhatnám, Sage!
Én is ezt kívántam. Bárcsak elfejthetném mindegyiküket.
– Mondj valamit, kérlek!
– Légy boldog, Karola. Remélem, mindenre rátalálsz majd, amit keresel.
– Ne csináld ezt! Ne búcsúzz el tőlem így!
– Mit kellene mondanom?
Lehunytam a szemem. Visszaszorítottam a könnyeket. Bármennyire is dühös voltam, hallani Karolát zokogni, felért egy kínzással.
– Bocsáss meg nekem, könyörgöm – szipogta.
– Ne beszélj így. Csak a szívedet követed.
– De nem akarlak elhagyni téged.
– Attól félek, a kettő együtt nem megy. Csupán az bánt, hogy hazudtál, tudod? Amikor megtudtad, hozzám kellett volna fordulnod, mindegy, ki mit mond.
– Tudom. Tudom, hogy igazad van, és hibáztam... Én mindig hibázok, egyszerűen nem tudok olyan jó lenni, mint te... Annyira sajnálom...
– Ne ismételgesd ezt folyton. Választottál egy utat, Karola. Hát menj végig rajta.
Érezte, hogy le fogom rakni. Hogy nincs több mondanivalóm.
– Tudni fogsz rólam, bármi is történik, esküszöm neked.
– Vigyázz magadra.
– Szeretlek, Sage.
Letettem. Lett volna még mondandóm, de minek? Csak a saját szívemet fájdítanám vele. Ő így is, úgy is elmegy. Én maradok. Külön utakon folytatjuk tovább, mert ez az élet rendje. Szeretni. Elengedni. Újrakezdeni. Hihetetlen, hogy itt érünk véget. Annyi év után egy telefonbeszélgetéssel... Ki tudja, látom-e még. Hallom-e nevetni.
A búcsúzásunk keserűséget pumpált szét bennem. Mint egy szív, ami feketén dobog. Egy test, ami feketét vérzik. Egy lány, aki feketét sikolt.
Átkozott könnyek. Hiába töröltem ki egy tucatot a szememből, kettő lett helyette. A homokváramra gondoltam, rég elmosta a víz. De hisz tudhattam volna, hogy semmi sem örök az óceánparton. Mi pedig ott kezdődtünk és végződtünk. Utóbbit sajnos túl hamar.
Dobtam Harpernek egy üzenetet, hogy amint lesz ideje, jöjjön át, és ne szóljon róla senkinek. A göndörkét különösen közel éreztem magamhoz, és a szemébe akartam nézni, mielőtt elmegy. Talán megköszönni, hogy annyiszor mentette meg a hátsómat. Hisz utoljára is ő jött, hogy elmondja az igazságot.
Azt hittem, nem foglalkozik különösebben a kérésemmel, erre fel az SMS elküldése után egy órával megjelent a bejárati ajtóban. Nem mosolygott, persze nem is vártam el.
– Szia – engedtem be. Egy percig tehetetlenül ácsorogtunk, míg végül a nappali felé intettem a fejemmel. Leültünk a kanapéra, legalábbis arra a kis helyre, amelyet nem borítottak használt zsebkendők. – Kösz, hogy jöttél.
Még mindig nem mondott semmit. Lába dobolt a padlón, ezúttal feszültséget zenélt. Nehezen tartottam magamat előtte, a pillantását már nem is állhattam. A tenyerembe rejtettem az arcom, és előrehajoltam.
– Annyira fáj – tört elő belőlem az igazság. Nem is értettem magam, egyáltalán nem erről akartam beszélni.
– Tudom.
– De miért?
Ezt már biztos nem tudta, ugyanis nem felelt. Aztán mégis mondott valamit:
– Mert igazi, őrült és mély volt.
– Soha nem lett volna szabad megtörténnie.
– Gondolod?
Megráztam a fejem.
– Mindannyian elmentek?
Harper nagyot sóhajtott.
– Nem.
– Hogy-hogy?
– Sophia nem adhatja fel az álmait.
– Szegény Lane.
– És Taylor... Nem így akarja építeni a karrierjét.
– Szegény te.
– Te pedig szereted ezt a helyet, az anyukádat és a matekot. Soha nem mennél el innen.
– Szegény én – fűztem hozzá epésen.
– Ugye, nem hiszed azt, hogy nekünk ez könnyű?
Nem kellett megfontolnom, mit mondjak neki. Jöttek a szavak maguktól.
– Örülök nektek. Jól cselekedtek, mentek az álmaitok után. Soha ne is adjátok fel, csak... Szinte tegnap történt, hogy megismertelek benneteket. Tudod, én most mindent elveszítek.
– Sajnálom, Sage.
A könnyeim már megint potyogtak. Súlyos gond volt velem. Megpróbáltam mégis keresztülmosolyogni rajtuk.
– Inkább csak ölelj meg, és mondd azt, hogy felhívsz majd!
– Ennyire azért ismerhetnél – hajolt közelebb hozzám. Egy pillanatra olyan erősen kapaszkodtam belé, ahogyan csak tudtam.
– A többiek ne tudjanak róla.
– Bízz bennem.
– És vigyázz rájuk! Olyan kis nyomik nélküled.
Harper kacagott.
– Ez jobb lesz, ha kettőnk közt marad.
Adott két puszit az arcomra, aztán elment. Olyan gyorsan tűnt el, amilyen gyorsan az életembe keveredett. Ki gondolta, hogy ez lesz a mogorva srácból, aki a pékségben dolgozik...
Tudtam, hogy vár még rám egy utolsó, kőkemény menet. A legnehezebb, ezért is hagytam utoljára. Elbúcsúzni valakitől, akitől nem akartam elválni. Már csak a gondolat is halálra rémített. Tördeltem a kezem, hol leraktam, hol felvettem a mobilom, hol fáztam, hol elöntött a forróság. Az idő pedig csak telt és telt... Fogytak a perceim, azok az értékes percek, amelyek soha nem jönnek vissza. Egy hang azt súgta, nagyon meg fogom bánni, ha nem cselekszem gyorsan.
Féltem, ha meghallom a telefonban a hangját, egy szót sem tudok majd kinyögni, úgyhogy az üzenetírás mellett döntöttem. Legalább háromszor ütöttem félre a betűket, olyan szinten remegett a kezem. Életemben nem éreztem még ilyet, a legrosszabb volt minden félelem közül.
Másfél sor, ennyi tellett tőlem. Másfél sornyi cizellált könyörgés, hogy jöjjön, amilyen gyorsan csak tud.
Fel lehet készülni erre? Hogy utoljára látod, aki fontos neked? Nem hinném. Talán egyszer majd erről is születik egy dal.
Elérkezett a perc, amire nem voltam felkészülve. Kopogtak az ajtón. Azt sem tudom, hogy nyitottam ki. Ő volt az. Kialvatlanul, karikás szemmel. Nyelnem kellett lefelé a gombócokat.
– Hát eljöttél – összegeztem a nyilvánvalót. Álltam ott, mint egy idióta, és annyi mindent szerettem volna mondani, hogy végül semmi értelmes nem jött ki a számon. – Jó látni téged.
A tekintetünk összeakadt. Azt akartam hinni, hogy ez így is marad. Nem megy el. Nem teszi meg velem.
– Kérlek, mondj valamit.
De ő válasz nélkül lépett felém. Egy pillanatra sem állt meg a mozdulatban, ahogy felém hajolt, tenyerével a nyakamba kapaszkodott, és megcsókolt. Olyan hevesen, hogy még levegőt is alig kaptam. Olyan erővel, hogy a lábam nehezen tartott meg.
– Sajnálom – suttogta az ajkamba. Kezdtem unni, hogy mindenki ezt mondja nekem. Nem nyitottam ki a szemem.
– Nem kell. Csak sikerüljön, amire vágysz.
– Az te vagy.
Óvatosan megráztam a fejem.
– Ne hazudj.
– Sosem.
– El kellett volna mondanod.
Nev homlokát az enyémnek nyomta.
– Tudom. Bocsáss meg.
Azt akartam, hogy tudja, mit érzek. Azt akartam, hogy együtt legyünk: utoljára és teljesen. Mert senki mással nem akarnám átélni ezt.
– Tényleg rám vágysz? – alig mertem kimondani. Mintha tiltott lenne.
– Szerinted? – Éreztem, hogy mosolyog. – Vajon miért nem akadtam le rólad az elmúlt hetek egyetlen percében sem?
– Tényleg? Nem akadtál le rólam?
– Ne tudd meg. A srácok már utáltak érte.
Olyasmit történt, amire egyáltalán nem számítottam: elnevettem magam. Miközben épp a szívem szakadt meg.
– Nekem senki nem szólt.
– Ne csodálkozz, amikor kategorikusan kijelentetted, hogy nem is vagyunk barátok.
– Aú! Ez tényleg fájhatott neked. Nagyon sokszor emlegeted.
– Fájt is – bólintott, közelségünk miatt az ajka súrolta az enyémet. – Sőt, nagyon kiakasztott.
– Egyáltalán nem látszott rajtad.
– Jobb lett volna, ha kimutatom, és megsajnálsz?
– Soha nem sajnáltalak. Egy pillanatra sem. Csak távol akartalak tartani magamtól.
– Miért?
– Mert tudtam, hogy rossz vége lesz. És látod, igazam lett.
– Nem kell, hogy így végződjön. Gyere velem.
– Nem tehetem...
– Még csak el sem gondolkoztál rajta.
– Tudod, hogy miért.
– Ne haragudj, hogy erre kérlek.
– Örülök, hogy megbeszéljük a dolgokat – vallottam be az igazat. – Imádok veled beszélgetni. Ha már itt tartunk, kérdezhetek valamit?
– Bármit – lehelt apró csókot a számra.
– Ki volt az ötödik srác?
– Róla nem beszélünk.
– De most igen.
Egyszerűen nem érdekelt, hogy visszafogjam magam és illedelmes legyek. Nem akartam betartani a határokat sem.
– Nem volt neki elég, amit mi adni tudtunk, és most már egyedül énekel. Bizonyos körökben elég híres lett.
– Azt hittem, meghalt, hogy ekkora titok övezi.
Nevan felnevetett.
– Nem, szó sincs róla. Nem beszélünk róla, mert fáj, hogy elment. Tudod, mi öten mintha testvérek lennénk.
– Mindenki elmegy egyszer.
– Ne mondj ilyeneket.
– Hát nem ez az igazság? Tudod, hogy de. Kérhetek egy szívességet?
– Hadd halljam!
– Maradj velem ma este.
Ekkor nyitottam ki a szememet. Úgy, ahogy először, most is döbbenetet váltott ki belőlem a tekintete. Annyira tiszta volt. Barátságos. És ezúttal vágyakozással teli.
– Rossz vége lesz.
Felkacagtam.
– Nem, nem lesz.
– Biztos, hogy ezt akarod? – finoman a fogai közé harapta az ajkamat, óvatosan meghúzta. Borzongás futott végig rajtam.
– Csak, hogy tudd: én is arra vágyom, mint te.
– De mindjárt elutazom...
– Éppen ezért.
Mintha megpróbált volna lebeszélni arról, amire mindketten éheztünk. Csakhogy ezúttal nem hagytam magam. Kisujjamat összekulcsoltam az övével – szokásunkhoz híven –, és az emelet felé indultam. Nem kellett húzni, jött magától, és minden pillanattal egyre közelebb ért.
Bezártam az ajtót magunk mögött. Nevan felém mozdult, áradt belőle a feszültség. Ezúttal egy másfajta.
Az ajkam egyszerre nyílt el az övével, a kezem a mellkasára vándorolt. Végigsimogattam, nyakától a hasáig, majd a hátát. Ő egyelőre nem ért hozzám, annál inkább élvezte az én próbálkozásaimat. Élvezettel túrtam bele szöszi tincseibe, amitől halkan felnyögött.
– Jólesik?
– Nagyon.
– Jó, mert...
– Ssshh – búgta, mint az óceán.
Az ajka a nyakamra talált, a nyelve végigsimította az ütőeremet. A szemem lecsukódott, a gyomrom összeugrott. Nagyon gyöngéd mozdulat volt, mégis gúzsba kötötte a testemet. Mozdulni sem bírtam a hatásától.
Lassan közeledtünk az ágyhoz, amin mindketten eldőltünk. Fölém került, a kezén támaszkodott meg. Továbbra is a nyakamat izgatta, lassan haladt felfelé, a fülem irányába. Amikor elérte, mély hangján belesuttogta:
– Jólesik?
Hallgattassam el én is úgy, mint ő az előbb engem? De hisz nem akartam, hogy csendben maradjon. Aprót bólintottam, Nevan pedig folytatta, amit elkezdett. Lassan gomboltam végig az inget a mellkasán, ami alól előbukkant a pólója. Belekapaszkodtam az aljába, és lassan húztam felfelé. Miközben kibújt belőle, elhúzódott tőlem, majd a hasamhoz hajolt. Feltűrte a felsőmet, és körbepuszilta a köldökömet. Minden újabb érintésnél összerándultam, de nem a kellemetlenségtől.
Levettük a pólómat. Aztán az összes többi ruhát is. Elpirultam, de a zavaromnál sokkal erősebben tombolt bennem a vágy érzése.
– Gyere ide – kértem, mire fölém hajolt. Közelről nézett a szemembe, minden sebezhetőségével együtt. Minden fájdalmával, hogy el kell engednünk egymást. – Minden rendben lesz. Mi ketten is rendben vagyunk. Azt akarom, hogy tudd...
Lejjebb hajtotta a fejét, a homloka megint az enyémet érte.
– Tudom. Én is téged.
Úgy helyezkedtem, hogy az utolsó akadályok is megszűnjenek közöttünk. Beharaptam az ajkam, hátrafeszítettem a fejemet. Egy mélyen fojtott sóhaj hagyta el a számat, a következő másodpercben pedig megszűnt a feszítés, és már csak kettőnket éreztem. Dobbanásról dobbanásra, pillanatról pillanatra erősebben. Bőrének édes illata az emlékezetembe égett, semmi sem törölhette ki onnét.
Sem a szeme kékjét.
Sem a mosolyát.
Sem az ölelését.
Vagy a legelső csókját.
Vagy a mámorban elsuttogott szerelmi vallomását.
Soha, semmi nem törölhette ki a nyomot belőlem – kettőnk nyomát. Még akkor sem, ha két nap múlva elutazik, és nekem csak az emléke marad, meg a szorítás a szívem környékén. Akkor is gondolni fogok rá, ha nagyon fáj, és akkor is szeretni fogom, ha ő már elfelejtett.
Reméltem, hogy egyszer majd megírja kettőnk történetét egy dalban, de nem mutatja meg senkinek – nekem pedig maradnak a drága számok és egyenletek. Ebben sajnos sok volt a mínusz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése