Tizenhét - Élj

2016. november 25.
Sziasztok! Ne haragudjatok a csúszásért, nem volt internetem, de most már itt van az új rész :)) Olvasásra fel! És ne feledjétek, a következő rész lesz az utolsó.
N.


A csendet volt a legnehezebb elfogadni. Fogta magát, és beköltözött a hétköznapjaimba – a mobilomba, a fülembe, még a hűtőmbe is. Hangosan üvöltettem a zenét, ami nem is tetszett, csakhogy ne halljam a csendet. Fejhallgatóval a fülemen keltem és feküdtem, néha már migrént kaptam a sok zajtól. De a zaj még mindig jobb volt, mint a némaság. A némaság kicsinált, és ha más nem, a mosógép vagy a mikró zúgását hallgattam. Legalább annyi hasznom származott a dologból, hogy kevésbé számítottam zenei analfabétának, mint korábban. Stílustól és divattól függetlenül mindent meghallgattam, még a legrégebbi rockbandákat is. Találtam egy keserédes, közös nevezőt a soulban és a saját életemben, úgyhogy felfaltam mindent, amit a neten találtam. Jött a gospel, majd a jazz, utána az R&B, semmit sem hagytam ki. Rábukkantam olyan személyes kedvencekre is, mint Ed Sheeran vagy Sia, róluk egyenesen nem tudtam leakadni.
Egy bandát viszont nem hallgattam, őket messziről elkerültem. Még a nevüket sem vettem a számra, nehogy átszakítsák a celluxszal rendbe rakott gátamat. Így is alig állt a lábán.
A nyugalmam és a békém törékeny volt. Eszeveszetten küzdöttem meg minden nap azért, hogy egyben tartsam magamat. Sokszor ez annyira lefoglalt, hogy elfelejtkeztem mindenről – csak hallgattam a zenét, és feküdtem mozdulatlanul. A fejemben próbáltam rendet rakni, inkább kevesebb, mint több sikerrel.
Ám ez még mindig több volt a nihilnél. Több volt a csendnél.
Augusztusban, a nyár végén valahogy rávettem magam, hogy menjek ki az utcára. Elvégre odakint az olyannyira szeretett városom várt... Csak nem tárt karokkal. Legalábbis én úgy véltem, minden bokor és lámpaoszlop mögül veszély leselkedik rám. Elkezdődött a bezártságom második szakasza: a paranoia. Néha úgy éreztem, elvesztettem az eszemet. Vegyük például az internetet – képes voltam arra, hogy órákon keresztül görnyedjek a gép előtt, és furcsa, rejtélyes vagy hátborzongató halálesetek után kutakodjak. Mindezt persze arra a városra szűkítve, ahol éltem, így még kevesebb affinitást éreztem kimenni az utcára. Most komolyan, ki akar szembetalálkozni egy sorozatgyilkossal a fűszeresnél? Biztosra vettem, hogy mindenütt olyanok rejtőzködnek, akik körözött bűnőzök vagy csodás bravúrral szökött pszichiátriai páciensek. Belenézni a szemekbe? Viszonozni a mosolyokat? Ugyan már. Azok az idők elmúltak.
A matek sem tudott lekötni. Minden reményemet beleöltem, könyveket vásároltam és plusz feladatokat nyomtattam magamnak, ám amint ránéztem a számokra, úgy éreztem, a képembe röhögnek. Aztán pedig táncolnak. Élvezik az én nyomoromat, kézen fogva élősködnek rajtam. Kivágtam a fenébe az egészet, és visszatértem a nethez meg a zenéimhez. Ipari mennyiségű albumot tettem a magamévá; jó néhány dalban találtam önmagamra, és még többet felejtettem el. Mindegy volt, másnap meghallgattam újra. Az üldözési mániám és a zene iránti rajongásom találkozott is egy ponton – a huszonhetesek klubjában. Tényleg egy szeparált buborékban éltem, mert soha nem hallottam róluk korábban, pedig a nevük még egyy számot is magába foglalt. Csakhogy nem matekzsenik egy csoportját jelentette ez a bizonyos nicknév, hanem olyan zenei legendákét, akik huszonhét éves korukban mentek el: Jimi Hendrix, Janis Joplin, Jim Morrison, Kurt Cobain, Amy Winehouse... Óriási nevek. Fantasztikus zenészek. Imádtam minden egyes mesterművüket.
Szeptemberben, amikor elkezdődött az új szemeszter, rettegve tértem vissza az egyetemre. Még az épület közelében sem jártam az utóbbi hetekben, mivel az újbóli tanulás gondolatával próbáltam megbirkózni. Jó messziről. Tüske a szívemben már csak az, hogy megláttam a focipályát. A lelátót, amin egykor ücsörögtünk...
Próbáltam olyan láthatatlanná válni, mint még sosem korábban. Bejárni az órára, enni néhány falatot, hogy ne ájuljak el az alacsony vércukrom miatt, nem beszélni senkivel, és minden egyes szabad percben a fülembe dugni a headsetet. Szerezhettem volna új barátokat, de akart a franc. Keresztülnéztem mindenkin, ahogy rajtam is keresztülnéztek. Megtanultam, amit kellett, megírtam a házit, és megjelentem a vizsgákon. A lehető legkisebb feltűnés nélkül éltem. Ebben már egészen profi lettem. Néha én sem vettem észre, hogy ott vagyok valahol – vagy éppen magamon kívül.
Volt azonban két ember, akiknek őszintén örültem. Sophia és Taylor. Akárhányszor megláttuk egymást, váltottunk néhány szót és összeölelkeztünk, azonban soha nem beszéltünk a fiúkról. Sophia elég letörtnek tűnt, Taylor viszont jól rejtette el az érzéseit. Mindig mosolygott, és kedveskedett egy-két mondattal, mielőtt le nem léptem. Igazság szerint féltem tőlük. Féltem, hogy visszahozzák mindazt, amit annyi munka árán mélyre ástam magamban.
Később villámcsapásként rázta fel az egyetemet – és a várost –, amikor elindult az angol tehetségkutató, és mindenki legnagyobb meglepetésére a Savannah Hurricanes egykori tagjai taroltak benne. Szó szerint elárasztották még a Facebookomat is – róluk beszéltek mindenütt, és hirtelen már mindenki imádta és támogatta őket. Megjelentek az elfelejtett fotók plusz a „legjobb barátok”, és egyszeriben minden második random ember jobban ismerte őket, mint bárki más a planétán. Premier plánból néztem, hogyan emelkedik a magasba a fiúk csillaga itthon, és egy apró részem, amelyet még nem nyelt el a feketeség, örült nekik. Nagyon is. Büszke volt rájuk.
Nem bírtam ki, és megnéztem az összes adást és interjút, amelyben szerepeltek. Állandóan mosolyogtak, a szemükben láttam a boldogságot. Sokat beszéltek arról, hogyan és hol találkoztak, és mennyit jelent a barátságuk egymásnak. Nagyon sokan már most arról beszéltek, hogy a tizenkét versenyző, és azon belül is három csapat közül ők fogják megnyerni az egészet. Minden fájdalom és keserűség ellenére tiszta szívemből kívántam nekik a legjobbat.
Éljetek! Éljetek, ahogy jólesik. Ne bánjatok meg semmit, és ne nézzetek vissza.
Feldolgozásokat énekeltek, méghozzá jól. A közönség imádta őket, hihetetlen hatást váltottak ki az emberekből. Máris úgy emlegették őket, mint az új Backstreet Boyst, és egyszerűen az összes felületen ott voltak. Tévében, neten, az újságokban... Ha akartam, sem tudtam volna kikerülni őket. Így hát meg sem próbáltam.
Az első, a műsorban eltöltött hónapjuk után Harper felhívott. Ő volt az egyetlen, akivel beszéltem. Karola sokszor keresett, de soha nem tudtam felvenni. Soha nem éreztem elég erőt ahhoz, hogy meghallgassam, milyen jól van. A fürtöske viszont tudta, hogyan kell beszélgetni velem. Fáradt volt a hangja, de érezhetően boldog. Keveset mesélt, inkább irántam érdeklődött. Hazudtam, hogy jól vagyok. Hazudtam, hogy minden rendben. Hogy vannak barátaim, és beilleszkedtem egy új közegbe. Hittem, hogy elhiszi. Megkértem, hívjon gyakran, még akkor is, ha semmi mondandója sincs, mert ebből fogom tudni, hogy rendben van. Hogy mind rendben vannak.
Reméltem, megúszom azt, hogy valakinek hirtelen eszébe jusson, milyen jóban voltam a fiúkkal, mielőtt leléptek. És Karolával. Nem voltak hülyék, összerakták, hova tűnt hirtelen. Arra gyanakodtak, hogy terhes lett, és így inkább elszökött. Istenem, milyen marhák tudnak lenni az emberek...
Sajnos azonban nem lehettem sokáig biztonságban. Éppen egy kekszet majszoltam, és a füzetem fölé görnyedtem, hogy a teremben senkinek se jusson eszébe megkérdezni, mi újság velem, amikor beviharzott Peyton és a bandája. A legvagányabb csajok közé tartozott, és ezt tudta is magáról. Mindenki tudta róla. Nem nagyon néztem felé, de amikor kihúzta a mellettem lévő széket, és a barátnőivel karöltve lehuppant az asztalomhoz, fel kellett emelnem a fejem.
– Szia! – ragyogott rám.
– Helló.
– Sage, ugye?
– Igen.
Körbenéztem a lányokon. Gyanúsan vigyorogtak rám, holott elég hervasztó látványt nyújtottam. A bőröm sápadt lett, az arcom beesett a helytelen táplálkozás miatt, és lefogytam azokat a kilókat, amelyek formássá tették az alakomat. Egy árnyéka voltam csupán a hajdani, mosolygós lánynak.
– Jól tudom, hogy te Nevannel jártál? – csapott a közepébe Peyton. A barátnői kuncogtak a háta mögött, elég volt kiejteni hozzá a bűvös nevet.
Nyeltem egy nagyot.
– Csak barátok voltunk.
– Óh – biggyesztette le az ajkát, mégis látszott rajta, hogy ennek azért örül. – Nem tudod véletlenül, visszatérnek-e a városba a műsor után?
– Nem hiszem. De én sem tudok róluk már semmit. Bocs.
Ha ártatlan áldozatnak tűnök, talán hamarabb békén hagynak.
– Hát, azért köszi. Szia!
Ennyit erről. Természetesen nem szándékozott barátkozni velem, csupán némi infót próbált kipasszírozni belőlem. Úristen, mekkora hülyének nézett.
Amikor Harper legközelebb rám csörgött a hétvégén, rögtön azzal kezdtem, hogy az elit picsa megpróbált elbűvölni, és kiszedni belőlem néhány szaftos titkot róluk. A göndörke nevetett, és ennyit válaszolt: te tényleg elit picsának neveztél valakit?
Nos, igen. Az idők változtak. Rohadtul változtak.
Ahogy közeledett a tél, és a fiúk egyre híresebbek lettek, megjelentek az első forgatócsoportok az egyetemen. Riportot készítettek arról, hol találkoztak a „fantasztikus AA” tagjai, és megkérdeztek néhány tanárt és diákot, mi a véleményük a srácokról. Természetesen az egekig magasztalták őket, és kisült, hogy ők voltak a legszebbek, a legokosabbak, a legjobb focisták, a legnépszerűbb diákok. Senki nem beszélt arról, milyen sokat tepertek egy-egy fellépésért a helyi kocsmákban, vagy hogy hány meg hány órát töltöttek gyakorlással, és milyen nehéz volt együtt maradniuk az után is, hogy az egyikük kivált a bandából. Ilyenkor mindenki csak a jót látta, a legeket.
A tehetségkutató már a vége felé közeledett, ám ők még mindig versenyben voltak. Jobbnál jobb dalokat énekeltek, a terhelés jót tett nekik, legalábbis én kívülről ezt szűrtem le. Valahogy összeszedettebbek, profibbak lettek. Énektanárok és zenészek egyengették az útjukat, és látták el őket tanácsokkal hétről hétre. Meglátszott rajtuk a fejlődés, és ennek én is örültem.
Aztán megtörtént az, amire senki sem számított: kiestek. Nem jutottak tovább a döntőbe, a harmadik helyen végeztek. Ahogy elnéztem a képsorokat, nem csak bennük, de bennem is megfagyott a vér, amikor a műsorvezető nem az ő nevüket kiabálta bele a mikrofonba. Olyan lesújtottnak látszottak, mint soha korábban – homályos tekintettel ölelték meg egymást. Vagy egy percig csak azt mutatta a kamera, hogyan állnak összekapaszkodva, bíztatva egymást, és hogyan tapsol nekik állva a közönség, könnyes arccal.
Végül a műsorvezető gratulált nekik a szép eredményhez, és megkérdezte, mit gondolnak, mi következik ezután?
Ezzel még nincs vége az Almost Alreadynek – ígérték. A műsor készítői bevágták a legszebb pillanataikat, kezdve azzal, milyen volt, amikor megérkeztek az első meghallgatásra. Hogyan ugráltak egymás nyakába az örömtől, amikor négy igent kaptak.
Aztán vége. Elképzelni sem tudtam, mi következik majd ezután. Rettegtem, nehogy eltűnjenek a süllyesztőben, mert nem azt érdemelték.
Szó szerint rá kellett parancsolnom magamra, nehogy rájuk telefonáljak. Nem lett volna fair. Ki tudja, mit és hol csináltak éppen? Ki tudja, emlékeztek-e még rám?
Nev mindig mosolygott. Általában a háttérbe húzódott, néha viccelődött valamivel, de olyan volt, amilyennek én megismertem: csendes. Így, hogy hétről hétre láttam, hallottam a hangját, jobban hiányzott, mint bármikor máskor. Éppen ezért nem tehettem meg, hogy felrúgom az elmúlt hónapokat, mert talán már túl van rajtam.
Alig két héttel a kiesésük után megjelent a nemzetközi sajtóban, hogy az Almost Already lemezszerződést kapott egy igen nagynevű stúdiótól, és már el is kezdték a munkálatokat. Megőrült a Twitter, a Tumblr és az összes nyavalyás közösségi oldal. Mindenhol imádták és éltették őket – a rajongók szó szerint sírtak miattuk. Már cikkeztek turnékról is, a legtöbbször viszont arról, hogy a AA-nek bejött az élet.
Alig pár nappal később robbantott a YouTube-on az első videoklipjük. Lélegzet-visszafojtva néztem meg újra, és újra, meg újra. Azonnal felismertem, melyik dal az: WMYB. Azon az első estén énekelték a tengerparton, ezer évvel ezelőtt. Nevan és Taylor gitároztak, mi pedig, a kis közönség, hallgattuk őket. Akkor kezdtem igazán élni; minden egyes pillanatára emlékszem az estének. Haragudtam Karolára, mert belerángatott az őrültségbe, és mégis imádtam minden egyes momentumot. Körbeugráltuk a tüzet, mint az őrültek. Harper mogorva volt. Nevan követett, utánam jött a vízhez. Ír srác, ezt mondtam neki.
Beleszakadt a szívem az emlékezésbe, csakhogy egyben fel is szabadított. Jó érzés volt rá gondolni. A bandára gondolni. A kalandunkra. Az időre, amikor a legnagyobb gondomat az jelentette, hogy leszúrjam Karolát a hülye ötletei miatt, és megpróbáljam elhitetni a szöszivel, hogy nem is vagyunk barátok.
Ők pedig most megcsinálták. Mertek nagyot álmodni, és maguk mögött hagyni mindent. Ugyanazzal a dallal kezdődött a kalandjuk a Vevo világában, mint amivel akkor a mienk is indult. Már az első nap elérték az egymilliós megtekintést – ők, a négy dilis kölyök, akik egyszer homokvárat építettek nekem a parton. És kibírták anya vacsorának álcázott faggatását. És megmentették a hátsómat. Többször is.
Hosszú hónapok óta először tudtam mélyen és szabadon lélegezni. Azok a mázsás súlyok, amelyek eddig húztak lefelé, emlékké alakultak át. Innentől kezdve nem mérgeztek, hanem hajtottak előre.
Elmosolyodtam, és felhívtam Sophiát, aztán Taylort. Megbeszéltük, hogy este találkozunk, és beülünk valahová inni egyet. Vagy kettőt. Őszintén örültek nekem, azt hiszem, már vártak rám. Nekem viszont kellett az idő, hogy megemésszem, és rendbe tegyem magamban a történteket. Kellett, hogy tudjak előre tekinteni, a jövő irányába, és lezárjam a múltat. Eddig gyászoltam, de ezután megyek előre, mert ha mást nem, hát azt megtanították nekem, hogy mindig kell tenni valamit azért, hogy jobb legyen. Mindig meg kell találni a fényt az éjszakában, még akkor is, ha az csak egy apró szentjánosbogár derengése.

2 megjegyzés:

  1. Úristen Nilla, annyira szerettem ezt is. A végén a könnyem is eleredt. Most már látom, hogy nem biztos hogy happy end lesz, de nem is számít. Az életben sincs mindig boldog befejezés, hanem egyszerűen tovább kell lépni. Ettől lesznek olyan jók az írásaid, mert olyan életszerűek. Kíváncsian várom az utolsó részt ❤️

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Csak ennyit tudok mondani: ❤❤❤
      Az utolsó fejezet már fent van, abban kiderül, hogy mi is lett a vége... Köszi, hogy írtál! 😙

      Törlés