Tizenöt - Írni egy dalt

Hahó!

Hát, ezért a fejezetért meg fogtok ölni... :D

Kitartás, nemsokára megint itt a hétvége, és jön a folytatás ;)

Nilla

A napsugarak visszacsillantak az óceán hullámain. Kisgyerekek nevetése harsant a szomszédos törölköző-együttesről. Egy frizbi repült el az orrom előtt, és valaki káromkodott, mert nagyot zakózott a homokba, röplabdázás közben. Kentem magamra még egy kis ötvenfaktoros naptejet, a hófehér bőrömnek kellett a bitang erős védelem. Elnéztem a távolba, de sehol sem láttam a habok között Nevan szöszi haját, úgyhogy feladtam a próbálkozást.
Élveztük az egyetlen szabadnapját a héten; az összes többin melózott a benzinkúton vagy próbált és koncertezett a többiekkel. Az utóbbi másfél hétben csupán esténként tudtunk találkozni, ám reggelig el sem engedtük egymást. Korlátolt szabadidőnk azonban nem szabhatott gátat annak, mennyire élvezzük egymás társaságát. A forróság nem csak körülöttünk tombolt.
Nem sokkal később megjelent a szöszi maga. Hajából csöpögött a víz, ajkán szívemet melengető mosoly, bőre alatt táncoló izmok. Napszemüvegem mögül büntetlenül bámulhattam, és a legjobb, hogy erre a kis trükkre sosem jött rá. Szikrázó napfényben, szemtől szemben azért nem mertem olyan bátran figyelni őt.
Lehuppant mellém, és a hajából a vállamra rázta a hideg cseppeket.
– Ne! – kiáltottam fel, és próbáltam védekezni a támadás ellen. – Fejezd be! Ne már!
Az lett a vége, hogy elüldözött a törölközőmről, mígnem a meleg homokban kötöttem ki. Elkapta a lábamat, és magához húzott: beszorultam a hűvös teste és a forró homok közé. Fél kezével megszabadított a napszemüvegemtől, a másikkal a fejemet tartotta, hogy a szemébe nézzek.
– Ne küzdj – susogta kihívással a hangjában. Igenis vágyta, hogy álljak neki ellent, és legyűrhessen.
– Ne próbálj meg lebeszélni.
Féloldalasan elmosolyodott, a szívem örömtáncot lejtett a mellkasomban. Nevan olyan közel volt hozzám, hogy akár a bőrén érezhette volna minden egyes szívdobbanásomat. Belecsókolt a nyakamba, és hirtelen magamhoz tértem. Hiszen a strand kellős közepén voltunk!
– Mássz le rólam – búgtam a fülébe, miközben óvatosan beleharaptam. – Még beperelnek közszemérem-sértésért.
Nevan nevetve hengeredett le rólam, és dőlt hátra mellettem. Ahogy szokta, összekulcsolta a kisujjával az enyémet.
– Írni akarok neked egy dalt.
– Tessék? – felé fordultam. Ajkam találkozott a vállával, leheltem rá egy szemérmes csókot.
– Egyet, ami majd emlékeztet rám. Hogyha már nem leszek itt, akkor is halld a hangom. És énekelj velem együtt.
Attól függetlenül, hogy ez volt a legszebb dolog, amit valaha mondtak nekem, Nevan egyúttal meg is rémisztett. Elszorult torokkal kérdeztem rá.
– Miért mondod ezt nekem?
– Csak...
Másodpercekig, feszülten vártam. Amikor már nem bírtam tovább, a könyökömre támaszkodva néztem a szemébe.
– Nev – suttogtam a becenevét. – Ne ijessz meg.
– Azt mondom, hogyha felkészültek vagyunk...
– A zagyva jóslat miatt mondod ezt? Ugyan már! Badarság volt az egész. Nem ígért nekünk semmi jót, pedig egész kellemesen elvagyunk, nem?
– Tudod, hogy nem vettem komolyan.
– Akkor? Most csak te és én vagyunk, olyan rossz ez?
Nevan elkapta a kézfejem, és nyomott egy csókot a csuklóm belső oldalára.
– Soha. Ez soha nem lehet rossz.
– Akkor ugyanazon a véleményen vagyunk.
– Annyira... – benne rekedt a mondat folytatása.
– Nem akarok rossz dolgokon agyalni. Nem akarok a jövőre gondolni. Nem akarok felkészülni. Azt szeretném, ha váratlanul érnének a dolgok, amikor eljön az idejük. De azt is szeretném, hogy te ott legyél mellettem. Mint ahogy rád sem számítottam, aztán egyszer csak ott voltál... Nekem ez számít.
– Megbeszéltük – adta be a derekát, és egy csókkal pecsételte az egyezségünket.
Háton fekve a kék, felhőtlen eget kémleltük, meg a felettünk elröppenő sirályokat. A semmiről beszélgettünk, és végül énekeltünk: Nevanből kibukott a Viva La Vida, én pedig nem tudtam ellenállni neki.

Úgy terveztük, hogy este mindannyian bulizni megyünk: ezúttal a fiúk nem koncerteznek, hanem a közönség soraiból élvezik a zenét. Egy turné keretében a városunkba látogat az egyik legnépszerűbb indie rockot játszó banda, Harper pedig ellenvetést nem tűrően kijelentette, hogy nekünk ott a helyünk. Noha bennem megfordult a gondolat, hogy szívesebben bújnék össze Nevannel a hátsó ülésen, és csókolnám álomba mindkettőnket, nem ellenkeztem. Elég volt a szöszi – és rajtam kívül nagyjából mindenki más – arcát látni ahhoz, hogy meggyőzzenek.
Karola átjött, szokása szerint, hogy kettesben készülődjünk. Próbáltam anyát is bevonni a buliba, de Claire-rel beszélt telefonon. Bekapcsoltunk egy kis zenét, és a tükör előtt bohóckodtunk, nem igazán siettük el a dolgot. Annyira lefoglalt a hajkefébe éneklés, hogy Karola alig hallotta meg a csörgő mobilját. Táncolva lejtettem a hangfalakhoz, hogy lejjebb vegyem a hangerőt, amikor Karola szavai megfagyasztották bennem a vért.
– Mi?! Most? Nem mondod komolyan... Austin!
Hátrakaptam a fejem, aggódva néztem barátnőmre. Karola teljesen elfehéredett, ami nem szokása.
– Mi a baj?
A fejét rázta, és azt hiszem, káromkodott.
– Karola!
– Annyira sajnálom, hogy így kell megtudnod! Ezúttal én fehéredtem el. Megremegett a lábam, minden ösztönöm azt súgta, nagy a baj, és ennek a nagy bajnak Nevanhez van köze.
– Most meg miről...
– Mindjárt ideérnek.
– Kik?!
– Harperék.
Úgy, ahogy voltam, mezítláb rohantam ki az utcára. Idegesen téptem a hajamba, de nem mertem hívást indítani, csak szorongattam a telefont a kezemben. Azt hittem, mindjárt szétrobbanok, amikor befordult egy kocsi az utcába, és láttam, hogy Harper az. A srác lendületesen ugrott ki a járműből, dühös arcából arra következtettem, tényleg nagy gáz van.
– Mi történt? – léptem hozzá. – Karola nem mond semmit. Nevannel van valami?
Harper megrázta a fejét, ám egy szót sem szólt. Ekkor érkezett meg Nev is, és attól eltekintve, hogy feldúltabbnak tűnt, mint bármelyikünk, láthatóan semmi baja nem esett.
– Harper! – mordult fel. A fürtöske szembefordult vele, és olyan keményen néztek egymásra, hogy másodpercekre mozdulatlanná fagyasztott a rémület. Amint visszanyertem a lélekjelenlétem, közéjük ugrottam.
– Mit műveltek? Valaki végre elmondaná nekem is, mi folyik itt?
– Kérdezd a barátodat – mondta dölyfösen Harper.
Nevan csalódottan a fejét rázta.
– Mondtam, hogy ezt elintézem!
– Mikor? Nincs annyi időd, mint amennyit hiszel.
Nincs elég ideje? Mégis mire?
– A rohadt életbe! – robbantam ki én. Valószínűleg soha nem mondtam még ilyet. – Ne nézzetek már hülyének, én is itt állok!
– Sage – fújta ki a levegőt Nevan hosszan. – Valamit meg kéne beszélnünk.
– Ideje lenne – vetette közbe gúnyosan Harper. Ránéztem.
– Mi a bajod? Miért viselkedsz így?
Felhorkant.
– Azt hiszed, én vagyok a rosszfiú?
– Nem hiszek semmit, mert fogalmam sincs semmiről!
Ekkor szólt bele Karola először a beszélgetésbe, de olyasmit mondott, amivel megváltoztatta az egészet.
– El fognak menni.
– Dehogy mennek – kételkedtem azonnal. – Miért mennének?
Karola nem pillantott rám.
– Mondjátok el neki.
Ekkor éreztem meg: elvesztettem ezt a csatát, noha nem is tudtam, hogy küzdök. Húzódott valami a háttérben, amiből egészen eddig kihagytak, és amikor kibukik az igazság, nagyon fájni fog nekem. Sőt. El fog pusztítani.
– Nevan – könyörögtem ebben az egyetlen szóban. Könyörögtem, hogy cáfolja meg ezt a nevetséges kijelentést, tegyen már végre valamit, de ő csak állt az autója mellett, és lesújtva nézett rám.
– Elküldtük a jelentkezésünket egy tehetségkutató műsorba. Szeretettel várnak a válogatón – közölte a tényt fakó hangon.
Ennyi? Próbáltam az arcokról olvasni, ám mindenki kerülte a tekintetemet.
– És? Miért olyan nagy baj ez?
Reménykedtem. Reménykedtem az utolsó pillanatig, hogy nem fogja azt mondani...
– Londonban lesz.
Ez volt a pillanat, ami padlóra küldött. Nem csak, hogy elvesztettem a harcot, még bele is nyomorodtam. A szívem egy pillanat alatt zsugorodott össze, és ötlött eszembe sok olyan apróság, melyek eddig nem nyertek értelmet.
– Mióta tudjátok? – suttogtam.
– Pár hete.
– És nekem senki nem szólt...
– Mert én nem akartam.
Nevanre néztem. Nem bírtam legyilkolni a pillantásommal, pedig abban a pillanatban őszintén akartam. Azért, hogy ne halljam, hogyan szakad össze a szívem, rákiabáltam.
– Miért nem?
Amikor nem válaszolt, elszakadt nálam a cérna.
– Miért nem?!
Ezúttal már az uralhatatlan kiborulás is a hangomba vegyült.
– Hogy megvédjelek. Hogy elkerüljem ezt. Sage, kérlek, én annyira...
– Mikor?
Az utolsó szótagban elcsuklott a hangom. Tehát a végső kérdés az, mennyi időm maradt még. Vele lenni. Velük lenni.
– A jövő héten.
És akkor felrobbant a szívem helyén ketyegő bomba.
Elszakítottam a tekintetem az annyira szeretett fiútól, és a betonra meredtem a lábamnál. A csupasz lábujjaim a kőre tapadtak. Csakhogy én nem tudtam megmozdulni, hogy elmenjek onnét. Nem tudtam hátat fordítani a társaságnak, amelyik megszerettette magát velem, most pedig elhagyni készült. Nem bírtam tenni semmit azon kívül, hogy visszafogtam a zokogásomat. A könnyeim befelé folytak, oda, ahol senki sem láthatta őket.
Ma reggel még voltak barátaim. Ma reggel még volt egy fiú...
A jövő héten elmennek. Itt hagynak engem.
– Te is? – néztem Karolára, mint fuldokló az utolsó kapaszkodóra.
A szótlan válasza volt a legpontosabb felelet. Ennél tovább nem is tudtam tartani a könnyeket, sebesen folytak végig az arcomon.
– Menjetek a pokolba!
Megfordultam, és bevágtam magam mögött a bejárati ajtót. Nem rogytam össze, csak a térdem tartása lazult meg. Ekkor tűnt fel az ajtóban ácsorgó anyám, az arca merő együttérzés.
– Kicsim – suttogta. Sosem hívott így.
Két nagy lépéssel odamentem hozzá, és a nyakába borultam. Zokogtam, mint egy kislány. Zokogtam, mint az ő kislánya.
– Itt fognak hagyni, anya. Elmennek... elmennek a jövő héten!
– Sajnálom, édesem, nagyon sajnálom.
– De nem tehetik ezt velem!
– Nagyon erősnek kell lenned, érted? Most muszáj kitartanod.
Csakhogy mintha a szívemet zúzták volna porrá... Összekucorodtam kanapé sarkában olyan kicsire, amilyenre csak tudtam, és sírtam, ameddig könnyel bírtam. Anya pedig velem virrasztott. Hozta az újabb és újabb csomag zsepiket, és tüntette el a használtakat. Nagyokat sóhajtozott a milliószor elismételt „miért?” kérdésemre, és a kezemet szorongatta. Az arca már beesett a fáradtságtól, mégis kitartott mellettem.
Annyira szerettem abban a pillanatban. Mindenkit utáltam a világon, csak őt nem. Egyedül őt nem.
És aztán feljött a nap. A könnyeim elapadtak. A fejem zúgott, legszívesebben a föld alá bújtam volna a sok gondolattól. Vékony csíkká szűkült szemmel fordultam anya felé.
– Menjünk aludni.
Nehezen másztam meg a lépcsőket, és amikor elértem a szobámat, az ágy helyett a földre kuporodtam.
Elárultnak éreztem magam, és közben tudtam, hogy nincs igazam. Ha menniük kellett, hogy valóra váltsák az álmaikat, ki voltam én, hogy felülbíráljam a döntéseiket? Egy senki. Úgy is fognak elhagyni, mint egy senkit.
Agy: megmondtam az elején, hogy ez lesz. Mindig elmennek.
Szív: ha jót akarsz magadnak, ma nem packázol velem.
Agy: emlékszel a dalra? Még a tökéletes ég is törött.
Hogyne emlékeztem volna a dalra! A szülinapi dalomra. Nem hittem volna, hogy egyszer ilyen módon tapasztalom meg, miről is szól valójában.
A tökéletes égbolt is törött.
A tökéletes barátság is törött.
A tökéletes szív is törött.
Éppen ezért nincs olyan, hogy tökéletes.
Csak a törött, a törött, a törött.
Megszűnt az időérzékem. Egyszer csak álomba merültem, ezt is abból tudtam, hogy végre könnyebb lett. Sok mindent ezen kívül már nem éreztem.
Aztán jött a zsibbadás. A földön alvás továbbra sem tartozott a legjobb ötleteim közé, mindenemet elaludtam. A tévében ment az Animal Planet – éppen tengeri korallokat mutattak. Odalent minden kék volt, békés, nyugis és... törött.
Azt legalább örömmel konstatáltam, hogy átaludtam majdnem az egész napot. Anya is otthon szorgoskodott – hosszú ideje először vett ki szabadnapot.
Egy gigantikus adag kávét rakott elém, amikor szellemként megjelentem a konyhában. Még jó, hogy nem puffantott le kősóval.
– Hogy vagy?
– Élek.
– Az elég jó, nem?
– Hát, lehetne rosszabb is.
Összenéztünk, és szinte egyszerre nevettük el magunkat. A végén már fájt a hasam a kacagástól.
– Mit szeretnél ma csinálni? – váltott témát.
– Gondoltam, halálra sajnáltatom magam.
– Aha. – Megint a hümmögés. – Mit szólnál hozzá, ha bemennénk a városba kicsit? Nézelődni, sütizni?
– Anya...
– Kérlek. Elestél? Semmi gond. Most igazítsd meg a koronádat, és menjünk tovább.
– Menjünk? Együtt? – Hát persze. Nem gondoltad, ugye, hogy egyedül hagylak?
Hálásan pillantottam rá. Az édesanyám. A szuperhősöm. Ha teljesen kisemmiznek, és az életemen kívül nem marad semmim – ő akkor is ott lesz.
– Egy mozi jól hangzik – bólogattam. – De nehogy valami romantikus film legyen.
Anya mosolygott.
– Romantika? Ne viccelj. Ki vágyik arra?
Mindketten egyedül voltunk, de egymásnak. És ez sokat számított.
Ettől függetlenül alig bírtam rávenni magam, hogy fürödjek meg és öltözzek fel. Az, hogy összekuporodjak valahol, és dagonyázzam a fájdalmas, önpusztító gondolatokban nagyon csalogatott. Csakhogy anyának is igaza volt – menni kell tovább. Senki sem fog visszafordulni, és megkérdezni tőlem, hogy vagyok. Fájó igazság, de sajnos csak magamat érdekeltem, és magamért kellett harcolnom is. Azonban soha ennyire nem volt még nehéz emelt fővel tovább menni, mint most. Mert valamit a hátam mögött hagytam. Valamit magamból, ami él, lélegzik, érez és dobog. Valamit, amit először vágtak földhöz és tapostak meg úgy, mintha ócska játékszer lenne. Megpróbáltam nem gondolni arra, hogy én is az vagyok: egy csillogó csecsebecse, semmi több. Élvezet volt meghódítani, de amikor eljön a következő nap, és kecsegtet az új lehetőség, senki sem gondol többé az üvegszemű porcelánbabára.