2017. március 5.

NÉGY (BRIT)

Sziasztok! :) Meghoztam a következő fejezetet, és habár eddig sem toporgott egy helyben a sztori, innentől kezdve csak még pörgősebb lesz! ;) Lassan kiderül, mire gondolok...
Szép vasárnapot nektek, és élvezzétek ki, hogy itt a tavasz. <3
Nilla


Karola látta, milyen az ábrázatom, amikor visszatértem hozzájuk, és ledőltem a pokrócra. Az égre szegeztem a tekintetemet, és megpróbáltam nem túlkomplikálni a helyzetet. Nyilvánvaló, hogy az évekkel ezelőtti elválásunk mindkettőnkben nyomott hagyott. Már csak azt nem tudtam, hogyan találjak erre megoldást.
Sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas, hogy megvitassuk ezt az igen nagyszabású problémát Karolával, úgyhogy inkább másról beszélgettünk.
– Jézus – motyogta. – Tudod, hogy Austin miért nem jött ezen a hétvégén?
– Öhm... Nem?
– Most volt a Brit Awards.
– Szóval akkor Londonban van.
– Igen. Most meg is nézem, ki és mit nyert.
Néhány percnyi keresgélés után hallottam a hangokat, úgyhogy feltápászkodtam, és miután vetettem egy sanda pillantást Nevanék felé, Karola mellé húzódtam. A telefonja képernyőjén már pörögtek a nagyszabású estély képei, sok kamerába mosolygó híresség arca.
– Jó, beletekerek. Ezt unom.
Frances kinyújtotta kicsi kezét a mobil felé, de nem érte el. Végül megelégedett a labdájával is, azt pörgette ide-oda.
– Adele... Erre számítani lehetett.
– Igen – értettem egyet.
– Coldplay.
Viva La Vida. Majdnem megállt a szívem. Nem mertem Nevan felé pislantani. Válasz gyanánt csak felnyögtem.
A sok köszönőbeszédre a fiúk is felkapták a fejüket, és bátorkodtak közelebb jönni.
– Mit néztek? – érdeklődött Ian. Nem válaszoltam, mert megpróbáltam beleolvadni a plédbe.
– Brit Awardsot. – Karola egy pillanatra megállította a műsort. – Nevan, ha már itt tartunk, te miért nem mentél el?
Lélegzet-visszafojtva vártam a választ, de a mobil képernyőjén kívül másra nem néztem. Nevan hangján hallottam, hogy megpróbál laza lenni.
– Mert itt vagyok?
– Oké – vont vállat Karola. – Amúgy gratulálok a díjhoz.
– Kösz.
– Mit nyertetek, haver?
– Legjobb videót a Drag Meért.
– Az fasza. Gratulálok!
Karola újraindította a felvételt, így került a képbe James Bay, ő nyerte ugyanis a legjobb brit férfielőadónak járó szobrocskát.
– Hangosítsd fel! – kértem. – Nagyon bírom ezt a gyereket.
– Kit is? – érdeklődött vigyorogva Ian.
– James Bayt. Kalapos, sovány, hosszú hajú. Kicsit olyan, mint Jack Sparrow és Harper összegyúrva.
Két dolog történt egyszerre, Karola hangosan felkacagott, Nevan pedig döbbenten megszólalt.
– Harper?!
Kénytelen voltam felnézni. Ian vigyorgott, szerencsére nem féltékenykedett sokat. Sőt, soha. A zenei mániáimra pedig főleg nem, hisz nem is volt mitől tartania.
– Igen. Szerinted nem olyan? Most nézd meg.
Mielőtt Nevan felé fordíthattam volna a telefont, ő megrázta a fejét.
– Ismerem. Csak valahogy furcsa ebben a szövegkörnyezetben hallani róla.
Megvontam a vállam. Nem érdekelt, mit gondol. Inkább tovább néztem, ahogy James átveszi és megköszöni a szobrocskát.
Ekkor hirdették ki, hogy az AA is nyert, Austin és Lane léptek a színpadra. Karola kicsit összehúzta a szemét, látszott rajta, mennyire hiányzik neki Austin. Még mindig.
– Nézd csak, kincsem, ott a papa – mondta élesen. – Ezen a héten csak így látod.

Síri csönd követte a szavait, amit nem is csodáltam. Ez a kellemetlen némaság csak akkor tört meg, amikor Justin Bieber jött a sorban, mint legjobb nemzetközi előadó.
– Ühüm – bólogattam. – Valamit azért tud ez a gyerek.
Ian a fejét ingatva nevetett, Nevan viszont elfehéredett egy cseppet. Nem akartam gonosz lenni, mert nem élveztem a szemétkedést, viszont ki kellett használnom az előnyömet. Nyilvánvaló volt, hogy csak az előbbi szóváltások miatt kötök bele.
– Mi az? Róla is van mondandód?
– Nincs – legyintett a szöszi.
– Nézd csak, együtt lépnek színpadra a félig Harperrel – bökött oldalba Karola. És tényleg, James és Justin kollaboráltak a nagyközönségnek, ami végül elég jól sült el. Bár én alapjáraton imádtam a srácot, ha csak ült, és szimplán gitározott.
A többit – a számunkra kevésbé érdekes részeket – átpörgettük.
– Végeztetek? – kérdezte Nevan leheletnyi gúnnyal.
– Azt hiszem – válaszoltam, mintha meg sem hallottam volna az iróniát.
– Ha már itt tartunk, mesélhetnél egy kicsit – biccentettem félre a fejem, és ártatlanul néztem rá. Mintha tényleg régi, jó barátok lennénk. – Milyenek ezen a nagy zenecsászárok a valóságban?
– Mint például James Bay?
– Vagy Ed Sheeran – vontam vállat. A hangom el is komolyodott, mert ezt már nem játéknak szántam. Mindenért, ami Ed, rajongtam. Pontosan azóta, hogy függője lettem a zenének.
– Ő nagyon... természetes. Állandóan nevetsz mellette, de komoly dolgokról is pont ugyanúgy lehet beszélgetni vele. És valami elképesztő, milyen pillanatok alatt pattannak ki a fejéből a dalok. Gyakran körmöl valamit, hogy ne felejtse el a hirtelen gondolatokat.
Bólogatva emésztgettem a szavakat. Egybevágtak azzal, amit magamban gondoltam Edről.
– Asszem, én intézkedem a kaját illetően – kacsintott rám Ian, és azzal magunkra is hagyott. – Bébi – kiabált vissza néhány másodperccel később.
– Mondd!
– Ugye, vezetsz hazafelé? – lóbált meg egy sört. A szememet forgattam.
– Csak nyugodtan.
– Kösz, imádlak!
– Tudom – sóhajtottam, és Frances felé fordultam. Játszottam a csöppséggel meg a labdájával, és egyszerűen élveztem, hogy vele lehetek. Ránevettem, ő vissza rám, amitől teljesen elolvadtam, és az arcához hajolva össze-vissza puszilgattam.
– Teljesen el fogod kényeztetni – kárált Karola.
– Tudom, és nem érdekel. Ugye, téged sem? – kérdeztem Francestől. Erre kuncogott egyet. – Hallottad, anya? Neki nagyon is tetszik.
Lefektettem a hátára, és előrehajoltam, hogy a hajam egy-egy pillanatra elérje az arcát. Kacagott és gügyögött, a kezét nyújtotta felém.
– Imádják egymást – közölte Karola, és nyilvánvaló, hogy nem velem. Nevan olyan csendben volt, hogy simán el lehetett róla felejtkezni.
– Látom – válaszolta ekkor.
– Sage nagyon sokszor vigyáz rá, amikor mennem kell valahová.
– Karo, most komolyan? – néztem oldalra, és ezt Frances kihasználta, bele is kapaszkodott a tincseimbe. – Kicsit kínos, hogy így beszélsz rólam a jelenlétemben.
Karola kiöltötte rám a nyelvét, ám nem nagyon tudtam reagálni, mert Frances meglepően nagy erővel lehúzta a fejem.
– Áúh. Engedj el, babám – kiszabadítottam magam pici keze közül, néhány hajtincsem azonban bánta a dolgot. Sebaj.
– Te nem szeretnél gyereket? – intézte hozzám a szavait Nevan. Anélkül feleltem, hogy ránéztem volna.
– Dehogynem. Kettőt, hármat, majd meglátjuk.
– Aha.
Megint! Megint bejátszotta az idegesítő ahát! Legszívesebben gyilkos pillantással jutalmaztam volna, ha képes vagyok a tündéremen kívül máshová is figyelni. A számat viszont nyugodtan használhattam.
– Miért, te talán nem?
– De – sóhajtotta. – Egyszer.
Ezúttal én éreztem késztetést arra, hogy rávágjam: aha! De inkább elvetettem az ötletet.
– Ha örökké az egyszerre várunk, soha nem lesz semmink.
– Sage – szólt Karola hangja egy kicsit barátságtalanul. Nem igazán értettem a dolgot, kérdőn pillantottam felé.
– Igaza van. Nem fér bele túl sok egyszer az életbe.
– Látod. Nevan tudja, mi a dörgés.
Síri csend követte a szavaimat. Elhaltak még a tiltakozás legapróbb jelei is. Pedig esküszöm, nem akartam szemétkedni. Természetesen jöttek a szavak.
Csendben ücsörögtünk, és figyeltük Iant, aki hússzeleteket forgatott a grillen. Szerintem rajta kívül egyikünknek sem volt kedve ehhez, de jó pofát vágtunk. Vagyis legalább próbálkoztunk. Kényelmetlen mosolygásba torkollott a dolog.
– Tényleg, nem úgy volt, hogy horgásztok?
– Meggondoltuk magunkat.
Hümmögtem válaszul. Mi a fenét mondhattam erre? Végül is tök jó, hogy nem kell halat pucolnom? Karola szólalt meg, ám minden porcikámban éreztem, hogy nem lesz jó vége.
– Ahogy itt most ücsörgünk, eszembe jutott, milyen lenne összehozni a régi bandát. Lemenni a partra, és... Hát, tudjátok.
Tudtuk hát. Ha akartam, sem bírtam volna elfelejteni. Pedig én aztán keményen próbáltam. Elszorult a torkom, és vetettem egy szúrós pillantást Karolára.
– Szerintem ez egy rossz ötlet.
– Miért?
Karola ártatlanul nézett rám.
– Mert – ráztam a fejem –, a múlt maradjon a múltban, oké? Nincs semmi szükségem arra, hogy a jelenembe is beférkőzzön.
Felpattantam, és sietős léptekkel Ianhez nyargaltam. Ekkora hülyeséget! Hogyan lehetne összehozni a bandát, amikor már annyira mások voltunk? Nevan felbukkanása is éppen elég sokkoló volt.
– Mi a baj, bébi? – Ian kinyújtotta felém a karját, és az ölelésébe zárt.
– Semmi. Karola – dünnyögtem.
– Szokásos. Legjobb barátok vagytok, és néha meg tudnátok fojtani egymást egy pohár vízben.
– Nem csak néha.
Ian nevetett.
– Akkor segíts nekem!
Úgyhogy segítettem. A kocsi motorháztetejét asztalként használva összevágtam egy rakás zöldséget, majd rácsatlakoztattam a telefonomat a rádiós berendezésre, és ahogy lassanként eltelt a délután, mindannyian jobb kedvre derültünk. Karola táncolt Francesszel, Nevan fényképeket készített, Ian pedig befejezte a sütést. A parázs helyett már tűz égett, és akaratom ellenére azokra a régi időkre gondoltam. Ahogy elérkezett az este hét, előkerültek a gitárok, és miután ettünk, körbeültük a tüzet.
Nem lehettem maradéktalanul boldog. Kétségek és fájdalmas emlékek sanyargatták a szívemet, nyeldestem a gombócokat. Néha eleresztettem egy mosolyt, és reméltem, hogy elhiszik. Nem illettem ebbe a társaságba, vagy csak nem mertem beleilleni. Nem tudtam, és ez rémisztő volt.
A tekintetem néha Nevanre tévedt. És minden egyes alkalommal fájt valahol, valami. Aztán Ianre néztem. Hálát és melegséget éreztem. Ő egyáltalán nem fájt.
De hogyan is gondoltam korábban? Az élet fájva jó?
Frances már édesdeden aludt Karola karjában, meg sem rezdült a körülötte folyó eseményektől. Le sem tagadhatta a génjeit.
A kör másik oldalán ülő Nevan felé pillantottam. Mosolyogva beszélgetett Iannel, és néha pengetett egyet-egyet. Ezerféleképpen elképzeltem, milyen lesz, amikor visszatér, de soha nem számítottam erre. Soha nem számítottam dühre és fájdalomra. Ezekben a képzelgésekben mindig egymásra mosolyogtunk, és elmeséltük, merre tart az életünk. Soha nem éreztem kínt.
Hát persze, tudhattam volna, hogy az életben ezek a dolgok nem ilyen könnyűek.
Már sötét borult ránk. Az órámra néztem.
– Jobb lesz, ha én megyek – húzódtam oda Karolához.
– Miért?
– Fáradt vagyok – vontam vállat. Fizikailag kevésbé, lelkileg annál inkább.
– Biztos?
– Teljesen. Ti nem jöttök?
– Még nem. Most jól érzem magam, úgyhogy... Nem baj?
– Dehogy, ne viccelj – eresztettem meg egy halovány mosolyt. – Használd ki.
Nyomtam egy puszit Frances fejére, és Ian mellé léptem.
– Asszem, megbontom a társaságot. Fáradt vagyok.
– Menni akarsz?
– Igen, de te maradj csak. Hívj fel, ha úgy érzed, jönnél haza, és visszaugrom érted, rendben?
– Imádlak, bébi.
– Tudom.
Nem csókoltam meg, mert magamon éreztem Nevan tekintetét. Végül én is ránéztem.
– Szia.
Ennyi. Többet nem terveztem mondani. Erre ő felugrott, és a hátam mögé biccentett, ahol a dobozaink álltak.
– Segítek bepakolni.
– Nem szükséges.
De ő már ott sem volt. Felnyitotta a csomagtartót, és egyesével kezdte bepakolni a cuccokat.
– Örülj, hogy ilyen lovagias – nevetett Ian. Megszorítottam a kezét, és én is megindultam az autó felé. Felkaptam egy zacskót, majd begyömöszöltem a maradék helyre.
– Kösz – biccentettem.
– Nincs mit.
Nevan jobb kezét az ajtón tartotta, és futólag hátralesett a válla fölött.
– Sage – kezdte halkan –, felhívhatlak?
Az ajkamba haraptam. Sejtettem, hogy nem szimpla szívjóságból jött segíteni.
– Miért?
– Hogy beszélhessünk. Fültanúk nélkül.
– Nem lenne jó ötlet.
Ezúttal az ő tekintete könyörgött nekem. Sebezhetősége kiült az arcára, és utáltam magamat érte, de érzéseket váltott ki belőlem.
– Nem tudom, van-e még mondandóm.
– Szerintem van – kockáztatta meg.
Kifújtam a levegőt. Ha lezárom, talán el is tudom felejteni.
– Holnap kettőig tanítok, de utána... Ebédelhetnénk együtt, vagy nem tudom.
– Jó lesz. Találkozunk a sulinál?
– A McKinley az. Tudod, hol van?
– Megtalálom.
– Oké, akkor... Szia.
Elléptem mellette. Nem állhattam tovább a bontakozó feszültséget, úgyhogy beültem a kocsiba, és elhajtottam. Még akkor is, amikor hazaértem, a beszélgetés hatása alatt álltam. Remegett kezem-lábam, és legalább ötször idéztem vissza magamban az egészet. Már csak ez hiányzott, hogy igent mondjak neki. El kellett volna küldeni a francba, vajon miért nem tudtam ellenállni neki? Ennyire hiányzott volna?
Vettem egy gyors zuhanyt, és bemásztam az ágyba. Mivel ez a nap is igen hosszúra nyúlt, a tegnap éjszakáról már nem is beszélve, hamar álomba szédültem. Félig felébredtem, amikor Ian hazaért, és a kérdést megelőzendően közölte, hogy Karola elhozta. Fogalmam sem volt, mennyi lehetett az idő. Nem is számított nagyon, attól eltekintve, hogy a másnap reggel kíméletlenül gyorsan jött el. Kinyomtam az ébresztőmet, és szundiztam még tíz percet, de a második csörgésre már fel kellett kelnem.
– Jézusom – suttogtam a szememet dörzsölve. A konyhába botorkáltam, hogy reggelizzek valamit, noha nem éreztem a szokásos ízeket. Éhes sem voltam különösebben, ami fura, tekintve a tényt, hogy a reggelit élveztem leginkább az egész napban.
Ekkor jutott eszembe, mit ígértem tegnap Nevannek, és majdnem égnek állt a hajam. Öltözködés közben is ez járt a fejemben, ötször cseréltem le a szerelésemet. A tükörbe pillantva egyik összeállítás sem tetszett, ha arra gondoltam, hogy kivel fogok ebédelni. Azonnal görcsbe is rándult a gyomrom, ha ételre vagy a szöszire gondoltam. Végül, mivel figyelembe kellett vennem, hogy tanító néni vagyok, sötét nadrágnál és hosszított pulóvernél kötöttem ki, majd a nyakamba akasztottam egy láncot, és lazán befontam a hajam. Jó lesz, de már késésben voltam. Nyomtam egy puszit Ian arcára, mielőtt elindultam.
– Szia, bébi. Jó melót.
– Kösz. Mit csinálsz ma?
– Bemegyek a kocsmába, standolnom kell.
– Huh, sok sikert.
Aztán már ott sem voltam. Vállamra kanyarítottam a táskát, amiben a sulis cuccokat tartottam, és bevágódtam az autóba. Hát, akkor kezdődjön a mai kaland.
Tíz percem maradt az első órám kezdetéig, úgyhogy még vettem egy kávét az automatából. A tanáriban a kollégáimnak sem volt rózsásabb hangulata ezen a hétfői reggelen, mint a diákjainknak. A suli valójában nagyon hasonlóan hatott felnőttre, lurkóra egyaránt.
Amikor azonban beléptem az osztályterembe, és húsz mosolygós arc fogadott, hirtelen elfelejtkeztem minden nyűgömről. Hazaértem, egy lelki mentsvárba.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése