2017. április 11.

NYOLC (DAL)

Sziasztok!
Kicsit összesűrűsödtek a dolgaim, de hétvégén ismét jelentkezem majd a következő résszel! :) Köszönöm a türelmet és a figyelmet,
N.


Nem sokkal azután, hogy felébredtem Karola ágyában, fájdalom cikázott végig a koponyámon. Oldalra sandítottam, hogy megnézzem, ő lélegzik-e, de még szörcsögött is, úgyhogy gond egy szál sem. Annál inkább a fejemben. Talán nem kellett volna meginni egyedül azt az üveg italt hajnalban?
Nehezen mozduló végtagokkal kimásztam, és a kriptai csendben elvánszorogtam a konyháig. Mint egy holdkóros, úgy nyomkodtam a kávéfőzőt, de hála az égnek, sikerült beprogramoznom. Kihúztam az egyik széket az asztal mellől, és leereszkedtem rá.
Ez a délelőtti csend, ez a konyhai magány tökéletesen leírta azt, amit odabent éreztem. Ürességet. És mégis valamit. Valamit, ami kellemetlen szájízt hagyott. Keserűt.
Napok alatt siklott ki az életem. Katasztrófa voltam. Egy részem vágyott egy életre, amit nem mertem élni. Egy másik részem haragudott, egy harmadik pedig haldoklott.
Mégis milyen menyasszony az, akinek néhány röpke hét alatt meglazul a kapcsolatába vetett hite? Akinek elég egy alak a múltból, hogy úgy érezze, minden tönkrement?
Ez volt hát a szomorú valóságom. Megrekedni szívás.
Karola borítékja ott hevert a pulton. Gondolkodás nélkül felkaptam, és kinyitottam. Öt nap a varázslatos Görögországban, jövő heti indulással, két főre. Természetes, hogy Francest nem hagyja itthon. Ki is nyírtam volna Nevant az ötletért.
Örültem, hogy Karola kicsit kiszabadul innen. Szüksége is volt rá. Őt is kísértették a múltbéli fantomjai, és gyűlöltem az érzést, hogy nem tudok segíteni neki. Hiszen a másik felem volt.
Lefőtt a kávé. Megforgattam a jegygyűrűt az ujjamon. Dobolt a dallam a fülemben, hogy valami nincs rendben. Fájdalmas melódiájára dobbant a szívem. A bennem lévő dal most karcosan nyekergett.

Három nappal később Karola és Frances felpakoltak, és kivittem őket a repülőtérre. Tudtam, hogy csak egy hétre mennek, de könnyek között búcsúztam tőlük.
– Nagyon vigyázzatok magatokra! – kértem, sőt inkább parancsoltam.
– Felhívlak landolás után – ígérte meg Karola, aztán lőtt hármunkról egy szelfit, miután nagyjából vállalható fejet vágtam. Frances nevetett, Karola önfeledtem mosolygott, én meg... Nos, én voltam.
Elég volt egyetlen pillantást vetnem Karola boldogságtól sugárzó arcára ahhoz, hogy tudjam, minden rendben lesz vele.
– Puszi – öleltem meg őket utoljára az ellenőrzőkapu előtt.
– Te is viselkedj jól – kacsintott rám, és egy utolsó integetés után eltűnt a szemem elől. Álltam pár percig, mint akit éppen magára hagytak a repülőtéren. Idegenek jöttek-mentek, és úgy éreztem, ideje nekem is a magam útjára lépnem.
Vettem magamnak egy pohár kávét, és amint kiértem a kocsimhoz, már jelzett is a telefonom. A Twitterről jött értesítés, Karola ügyködött valamit.
Irány Görögország! – írta az iménti szelfink fölé. – Köszipuszi, @Nevanofficial!

Na, ettől aztán biztos megőrül az internet népe! Karolát már attól a perctől kezdve rajongók hada követte a közösségi platformokon, hogy kiderült, ő Austin barátnője. Mesélt hajmeresztő sztorikat arról, milyen üzeneteket és kommenteket kap, ezért egy idő után abbahagyta az olvasásukat. Azt tanácsoltam neki, hogy törölje magát mindenhonnan, vagy állítsa titkosra a profilját, de kiakadt rajta.
– Megőrültél? – morrant rám. – Nem fogok néhány őrült miatt visszavonultan élni, és megváltozni! Ez az életem, akár tetszik nekik, akár nem.
Úgyhogy nem forszíroztam tovább a témát.
Alig húsz perce váltunk el, de máris égetett a hiánya. A baj az, hogy tudtam, elment. Nem ugorhattam be hozzá, és hívhattam fel bármelyik pillanatban az időeltolódás miatt. Egy hét, Sage. Annyit kibírsz!
Két dologgal tereltem el a figyelmemet: zenével és munkával. Csakhogy a péntek közeledtével egyre stresszesebb lettem, mivel ezen a délutánon tartottuk meg két osztály „buliját”, és az egyikhez engem kértek fel segédtanárnak. Sajnos nekem egyelőre nem volt saját osztályom, úgyhogy majd’ kiugrottam a bőrömből a lehetőség hallatán. Híres, és a világért be nem ismert versengés ez a mi sulinkban: ki szervezi a legjobb osztálybulit? És persze, hogy most nincs itt Karola!
Egész héten azon pörögtem, milyen játékokat találjak ki a tizenhárom-tizennégy éves gyerkőcöknek. Ötletem egy szál sem, úgyhogy az internetet hívtam segítségül. Majdnem égnek állt a hajam, milyen vad dolgokat javasoltak a netes tinik. A meztelenül fürdésnél feladtam, és elkezdtem szituációs játékokhoz kártyákat gyártani.
A nappali szőnyegén ültem, és nagyban vagdostam, irkáltam, agyaltam a feladatokon, teljesen beleéltem magam a feladatba. Egyszer csak Ian térdelt le mellém, és akkor jutott eszembe, hogy nem főztem vacsorát.
– Mi a baj, bébi?
– A vacsora, teljesen kiment a fejemből. Rendelnél egy pizzát?
– Persze, de min dolgozol ennyire?
– Holnap lesz az osztálybuli, amit mondtam neked. Jól kell szerepelnem, vagy soha többé nem választanak segédnek.
Ian felnevetett.
– Ez ennyire fontos neked?
– Igen, de már mondtam néhányszor...
– Tényleg? – ráncolta a homlokát. – Nem is emlékszem.
A szememet forgattam.
– Semmi gond. Asszem, már hozzászoktam ehhez.
– Ja, amúgy rendelek két pizzát, te csak folytasd... – lenézett a kartonlapokra. – Amit elkezdtél.
– Oké – visszafordultam a feladatom felé. – De várjunk csak, miért kell két pizza? Holnap már nem fogod megenni, ha nem friss.
– Nem is marad meg holnapig.
– Akkor?
– Tudod, meccs lesz ma este, és áthívtam Nevant, hogy nézzük együtt – kezdte szelíden. Nekem viszont azonnal elrobbant az agyam.
Hogy?!
– Olyan magányos, bébi – közölte Ian, mintha ez mindent megmagyarázna.
– Én meg idegbajos vagyok tőle! Az nem számít?
Unottan felsóhajtott.
– Ne legyél már ilyen gyerekes.
És ezt úgy, olyan fáradt hangsúllyal mondta, hogy egyszerre öntött el a meglepettség és a döbbenet.
– Tessék? – kérdeztem vissza élesen. Leejtettem az ollót a szőnyegre.
– Mindig ez van, nem veszed észre? Állandóan Nevan miatt hisztizel, mintha olyan rossz dolgokat tenne ellened, de csak barátkozni próbál. Te vagy, aki nem tud túllendülni a múlton, és ez fárasztó.
A szavai megmozdítottak bennem valamit, talpra ugrottam. Kinyitottam a számat, de felháborodásomban egyetlen hang sem jött ki a torkomon.
– Neked... – leheltem. – Nem mellettem kellene állnod, jóban-rosszban?
– Nem erről van szó – állt fel ő is. – Vagy azt nem várod el, hogy elmondjam őszintén, ha szerintem hülyeséget csinálsz? Mindenben támogatnom kell?
– Sajnálom, ha nem látod át ezt az egészet. De itt nem én vagyok az, aki rosszul cselekszik.
– Ezt hajtogatod újra és újra... – rázta a fejét. – Nem tudnád inkább összeszorítani a fogadat, és egyszer jó képet vágni ahhoz, amit én szeretnék?
– Most azt mondod... – hebegtem az idegességtől. – Hogy mered?
– Az lesz a legjobb, ha ezt a veszekedést itt és most befejezzük.
– Nem én kezdtem!
– Óh, istenem, és? Befejezni be tudod, nem? – csattant most már keményebben Ian hangja. Elfehéredtem.
– Amíg úgy gondolod, hogy én vagyok itt a probléma, nincs miről beszélgetnünk – válaszoltam jegesen, és nagy ívben kikerülve őt, az ajtó felé indultam. Belebújtam a dzsekimbe meg az edzőcipőmbe, és egy szó nélkül leléptem.
Az este sötétje és csendje jó hatással volt rám. Mélyeket lélegeztem a friss levegőből, és mentem, amerre a lábam vitt. Már nem is annyira dühös, csalódott voltam inkább. Ian... Hogy vádolhatott engem azzal, hogy én vagyok a probléma? El kellett volna neki mondanom, hogy mi volt közöttünk az új legjobb barátjával. Talán nem erőltetné ezt a sok találkozást.
Annyira fájt, hogy nem állt ki értem! Úgy éreztem, elárult, pedig csak nem adott igazat valamiben. De mégis, a szavai mélyebbre szúrtak, mint egy hosszú pengéjű kés. Nem kell, hogy mindenben egyetértsünk, de tiszteljük a másik döntéseit, nem erről szól egy kapcsolat?
Két órával később értem haza, az órámon néztem az időt. Nevan bérelt autója már a lakásunk előtt parkolt, amin meg sem lepődtem. Igyekeztem nem sokat mutatni a bennem dúló viharból, az áradó feszültséget viszont nem tudtam leplezni. Beléptem az ajtón, levetkőztem, és a tükörben gyorsan szemrevételeztem magam. Jó lesz, úgysem érdekli őket.
Csakhogy amint beléptem a nappaliba, mindketten rám néztek. A kanapé két végében ültek, üdítős dobozok és édességes zacskók között. Röviden biccentettem Nevannek, és összeszedtem a szőnyegen heverő cuccaimat, majd egy szó nélkül a konyhába vonultam. Be kellett fejeznem a projektet, úgyhogy felkaptam az ollót, és hevesen vagdosni kezdtem. Olyannyira belejöttem a dologba, hogy még azt is feldaraboltam, amit nem kellett volna. Az összes felesleges papírt felaprítottam, és azután összegyűrtem. A markomba szorítottam, amíg el nem fehéredtek az ujjaim.
– Mit csinálsz? – jelent meg az ajtóban Nevan. Lassan ránéztem.
– A feladatomat holnapra.
– Mi lenne az?
– Egy játék.
Elcsodálkozott.
– Játék? A suliba?
– A buliba.
– Buli? – mosolyodott el, és úgy tett, mint aki nem érzékeli a belőlem sugárzó feszültséget. Leült velem szemben az asztalhoz, és messziről tanulmányozni kezdte a papírokat.
– Igen. Minden hónapban van egy – préseltem ki a szavakat nehezen. Kettőnk közül csak én emlékeztem arra, hogyan váltunk el majdnem egy héttel ezelőtt? Vagy itt mindenki megőrült?
– És ezt fogod vinni?
– Nem volt jobb ötletem. Tudod, milyen nehéz ezeket a gyerekeket lenyűgözni? Szinte lehetetlen.
– Hány évesek?
– Tizenhárom-tizennégy.
– Akkor nem olyan lehetetlen.
– Nem, persze, hogyha mondjuk te vagy Justin Bieber...
A szavaimnak súlya volt, és akartam is, hogy súlya legyen – hogy kifejezzék, egyedül szeretnék lenni. Lehet, hogy a szöszi félreértelmezte, de kit érdekelt ez abban a pillanatban.
– Fontos neked ez a buli? – kérdezte halkan.
– Igen. Még nincs saját osztályom, és felkértek segítőnek. Ha rosszul szerepelek, soha többet nem kérnek fel. Ez olyasvalami, mint egy... kitüntetés. Valami, amiért igenis hajtasz a szürke hétköznapokban... Mindegy.
– Azt hiszed, hogy nem értem?
– Nem ezt mondtam – feleltem ingerülten. – Csak kiakaszt, hogy semmi ötletem nincs, és tudom, hogy ezt utálni fogják, mert sosem voltam jó abban, hogy megragadjam mások figyelmét, vagy jó programokat szervezzek. A legjobb barátnőm viszont igen, csak hát te a világ másik felére küldted.
– Ez nem igaz.
– Dehogynem. Láttam őket elmenni.
Nevan a fejét rázta.
– Nem igaz, hogy nem tudod felkelteni mások figyelmét.
– Na, igen – horkantam fel. – Te aztán tudod. Mit keresel itt amúgy? Hol van Ian?
– Felment az emeletre telefonálni.
Elhallgattunk. Elnéztünk egymás mellett. Azt kívántam, bárcsak máshol lenne, távol az otthonomtól és tőlem.
– Mi történt?
– Semmi – vágtam rá.
– Ugyan már, úgy árasztod a feszkót, mint egy atomreaktor.
– Szép hasonlat.
– Szóval?
– Nem fogok veled erről beszélgetni.
Felsóhajtott.
– Ezt túl sokszor hallottam már tőled.
– Így jártál.
A szöszi elnevette magát.
– Ez jó.
Hát, ha valakinek az én nyomorom jó... Bár, az biztos ő lenne kerek e világon.
– Ennyi? – néztem rá várakozóan. Tényleg szerettem volna véget vetni ennek a bizarr beszélgetésnek.
– Nem.
Erős jelentés lapult a szóban. A szemébe néztem, már nem volt benne mosoly. A kezébe vett egy lapocskát, elolvasta a rajta lévő feladatot. Aztán felsandított, a tekintete egyenesen beleütközött az enyémbe.
– Szeretnél egy felejthetetlen bulit csinálni?
– Igen.
– Akkor segítek.
– Szó sem lehet róla – tiltakoztam.
– Ahogy hallom, ez egy háború ott a tanáriban, nem? Ki tud menőbb bulit csinálni a lurkóknak. Hát mi leszünk azok.
– És gondolsz arra is, hogyha tényleg megcsináljuk, mi lesz utána? Mindenki azt fogja várni tőlem, hogy übereljem ezt, de minimum tartsam a szintet. Mi lesz, amikor nem leszel itt, hogy segíts? Magamért nem fognak kedvelni, és a második alkalom nagy szívás lesz.
– Ne hajtogasd, hogy magadért nem fognak kedvelni. Mert nem igaz.
– Lendüljünk ezen a témán túl, jó?
– Oké. Akkor holnap hánykor?
Elhűlve néztem rá. Ő komolyan gondolta ezt a mentsük meg Sage-et projektet... Talán ilyen a természete. Egyszerűen nem tud máshogy viselkedni.
– Ötkor. Ötkor kezdünk.
– Szerintem még sosem vettem részt olyan bulin, ami ötkor kezdődött volna – nevette el magát Nevan. És ebben a hangban valahogy önmagamra találtam, nem bírtam takargatni tovább, ami fájt. Kibukott belőlem a kérdés.
– Te mindig tudsz mosolyogni?
– Muszáj.
– Ezt hogy érted?
– Milyen szürke lenne az élet, ha soha nem mosolyognék? Nézd, értem én, sok szar történik. Nem az volt a csomagban, amire számítottunk, de vannak dolgok, amiket nem lehet elvenni tőlem. Ilyen a nevetés.
– Pedig az életünk olyan, mint valami elcseszett dalszöveg.
– Ez attól függ, honnan nézed – mondta.
– Te honnan nézed?
– Sok dolgot kaptam az élettől. Szeretetet, barátokat, zenét, finom ételeket. Sajnálom, amikor valami véget ér, de tudom, hogy egy jobb kezdődik majd.
– Honnan vagy ilyen biztos benne? – kérdeztem gúnyosan. Az én meggyőződésem ugyanis, hogy sok jó dolog nincs az életben, és azt a keveset is, ami van, elrabolják tőlünk, amikor felnövünk.
– Mert ezt tapasztaltam.
És ekkor értettem meg, hogy én is része voltam annak, amiről beszélt. Én is egy voltam azon dolgok közül, amelyeket elvesztett. De vajon kapott helyettem valami jobbat? Elszorult a torkom. Éreztem, hogy a pokol tüzén fogok elégni, ha erre nem kérdezek rá.
– És? Megkaptad azt a sokkal jobbat ez után? – biccentettem az állammal a mellkasa felé. Oda, ahol a szíve van. Oda, ahol tudom, hogy egykor igenis szeretett.
Mielőtt válaszolhatott volna, meghallottuk Ian lefelé dübörgő lépteit.
– Holnap találkozunk – hagyott válasz nélkül Nevan, aztán kisétált a konyhából. Két dolgot realizáltam egyszerre: hogy görcsben áll a gyomrom, már a puszta közelségétől is, és kettő: régen voltam utoljára ennyire magányos.
A saját konyhám közepén.
A saját életem közepén.
Az esküvőm előtt.
Azt sem tudtam már, ki vagyok, és mit akarok az élettől.
Ám a legfőképp azt nem értettem, miért nincs erőm ellökni magamtól valakit, akinek a múltamban a helye.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése