2017. május 27.

TIZENNÉGY (COMHLUADAR)

Sziasztok! Idejekorán, már szombaton hozom nektek a frisst, nem tudom, szeretném, hogy ti is olvassátok :))
Tizennyolc fejezet lesz most is, mint az első részben, szóval közeledünk a végéhez... De addig is, fogadjátok szeretettel a részt,
Nilla


Úgy ébredtem fel, mint Pippi: a lábam volt a párnán, a fejem meg az ágy végénél. Éjjel befészkeltem magam a meleg takaró alá, és a kényelmetlen farmeremtől is megszabadultam. Egy virgonc hajtincsem az orromat csikizte, de inkább az ásítozással foglalkoztam ahelyett, hogy félrehúzzam.
Mivel egyetlen óra sem tartózkodott a közelemben, a kitaláló érzékemre hagyatkoztam, vajon mennyi lehet az idő. Az biztos, hogy kipihenten ébredtem – tehát esélyes, hogy dél körül járhatott. Nyújtózkodtam egy utolsót a meleg ágyneműben, majd a farmerem után nyúltam, és a kezemmel végigszántottam néhányszor a hajamon. Kilestem az ajtón, a folyosó tiszta volt. Ellopakodtam a konyháig, noha a nagy csendből arra következtettem, hogy Nevan felszívódott.
Ahogy sejtettem, a konyhában egyedül egy liter kávé várt rám. Úgy döntöttem, körbenézek a lakásban, ha már egyszer itt aludtam, és talán a szöszit is megtalálom közben. Két vendégszoba mellett haladtam el – az egyikben gyanúsan összegyűrték az ágyneműt. Bekukkantottam a helyiségbe: láttam a mobilját töltőn meg egy földre dobott pólót. Mentem tovább, valószínűleg a fürdő irányába. Az a tegnapi sör már nagyon ki akart jönni, azt sem értettem, hogyan maradhatott bent eddig?
Bekopogtam a fürdőbe.
– Hahó?
Válasz nem érkezett, sem bárminemű életjel, úgyhogy benyitottam. Két perc alatt letudtam a szükségleteimet, aztán előhalásztam egy törölközőt a szekrényből, és megtöröltem az arcomat.
Amikor kiléptem a fürdőből, szembetaláltam magamat a folyosón ácsorgó házigazdámmal.
– Jó reggelt.
– Azta, TumblrNevan – böktem ki, ami először eszembe jutott. Engedtem elkalandozni a tekintetem: a szöszi melegítőnadrág, kapucnis pulcsi és magas szárú sportcipő kombinációja meg is érdemelte a figyelmet. Ritkán láttam ilyen lazának és ennyire... természetesnek.
– Tessék? – vonta fel a szemöldökét.
– Semmi – legyintettem. Az a jó, amíg nem keres rá saját magára Tumblrön.
– Hogy aludtál? – fordult a konyha irányába, a példáját azonnal követtem. – Kérsz egy kávét?
– Igen, az jó lenne. Köszönöm – jöttem zavarba hirtelen. Nem semmi dolgok zajlottak köztünk éjjel, kimondva az érzéseket kerültünk egymáshoz közelebb. És ehhez nem voltam hozzászokva. – Jól aludtam egyébként. Az ágyad nagyon kényelmes.
Kellett ezt kijelentenem, a pír az arcomon erősebb lett. Mintha lázas lennék, úgy égett a bőröm. Nevan pedig mosolygott, ahogy csak egy olyan ember tud, aki ébredés után is örül a tegnapi társaságának.
Letett elém egy öblös bögrét meg a kávéskannát. Komolyan kiszolgált engem? Tudtam, hogy amit mondani fogok, még tovább növeli a zavaromat – talán már a fülem is vörös lesz –, azonban nem bírtam ki.
– Go raibh maith agat.*
Felcsillant a szeme.
– Nagyon szívesen.
Kiült az arcára, mennyire tetszett neki, hogy írül szólaltam meg.
– Azért ne vedd nagyon a szívedre, körülbelül öt kifejezést tudok összesen.
– Az öttel több, mint amennyit vártam.
– Végül is... Innen is lehet nézni a dolgokat.
Különböző aspektusok, jutott eszembe. Nevan, miközben elfordult, egy szót suttogott, ami sajnos az én szótáramból hiányzott.
– Comhluadar.

Felkaptam rá a fejem, leginkább a hangsúly miatt. Egyszerre jelentett mindent és semmit, idegenül hangzott, mégis éreztem a belőle áradó lágyságot. Valami fontosat, valami rendkívülit mondott.
Félre kellett fordítanom a fejemet.
– Nem fair, hogy tudsz egy olyan nyelvet, amiből én egy mukkot sem értek, te viszont tökéletesen tisztában vagy minden szavammal.
– Manapság én sem használom sokat. Amúgy pedig megtanulható, ha rászánod magad – huppant le velem szembe.
– Ja, attól függetlenül, hogy olyan érzésem támad tőle, mintha egy csapatnyi druida között ácsorognék. Én, a huszonegyedik századi lány.
Nevan hangos nevetése betöltötte a konyhát, és a zavarom utolsó cseppjeit derűvé változtatta.
– Druidák, ha’? Csak egy kérdés: mit gondoltál először rólam?
– Komolyan kérdezed? – vigyorogtam.
– Naná. Ezek után kíváncsi vagyok.
– Várj egy picit – méláztam. – Végigfuttattam magamban, mit tudok az írekről.
– És mire jutottál?
A hangja, a tekintete is incselkedett velem. Minden egyes pillanat egy játék, egy kihívás volt mellette.
– Olyanokra, mint whisky meg Dublin.
– Elég korrekt.
– Ácsi. És mi van veled? Mit gondoltál te? – biccentettem felé.
– Oké – adta be a derekát Nevan, majd vett egy mély lélegzetet. – Amikor először láttalak, egyedül ültél a könyvtárban ötmillió tankönyvvel, amiből még csak fel sem néztél.
– Mi?
– Így volt. Ott ültem a szemközti asztalnál, próbáltam valamit a fejembe verni, de annyira untam az egészet, hogy inkább téged figyeltelek. Téged, aki úgy tanultál, mintha az lenne a világ legegyszerűbb dolga.
– Ez nem lehet igaz – hűltem el.
– Biztosra vettem, hogy nagyon okos vagy, és kicsit irigyeltem is tőled. Ennyi. Ez járt akkor a fejemben.
Nagyot nyeltem. Aztán megint. Én azt hittem...
– De...
– A partra gondoltál, sejtem – lökte távolabb magát a pulttól. – Tudtam, hogy te vagy az. Örültem neki.
Annak érdekében, hogy megakadályozzam a hápogást, inkább eltereltem a témát.
– Jobban tetszett, amikor pofátlan voltál.
– Komolyan? – vigyorgott. – Nem hiszem.
A szemöldökömet felvonva néztem rá, megpróbáltam minden nem létező királynői felsőbbrendűségemet beleadni.
– Tessék, az OMG-pillantás.
– Na ne – nyögtem fel. – Ezt ne kezdjük.
– Szerintem sem.
– Mennyi az idő? – kaptam észbe.
– Az előbb tizenegy volt.
– Haza kell mennem. Anyám tiszta ideg lehet. Egyáltalán hol van a telefonom?
– Én nem láttam. Megcsörgesselek?
– Jó lenne. Mondjam a számom?
Elindult annak a szobának az irányába, ahová korábban én is belestem. Már a folyosóról szólt vissza:
– Elmentettem.
Hát persze, hogy el. Fél perc múlva a hálószobában csendült az ismerős jelzés, bár az egész ágyat fel kellett túrnom, mire ráakadtam a kütyüre. Szomorúan vettem tudomásul, hogy a szöszi előbbi hívásán kívül senki nem keresett.
Nagy sóhajjal álltam neki, hogy rendet rakjak magam után, mielőtt hazamegyek. Lassan húztam lefelé az ágyneműt, amikor megjelent Nevan, és furcsán nézett rám.
– Mit művelsz?
– Összepakolok magam után?
– És az ágyneműt is viszed, vagy mi?
Visszanyeltem a nevetésemet.
– Gondoltam, kedvességből berakom a mosásba, hogy neked ne kelljen.
– Miért mosnám ki?
– Miért ne?
Farkasszemet néztünk egymással. Vajon ki pislog majd hamarabb?
– Szerintem el tudom fertőtlenítés nélkül viselni, hogy egyszer az ágyamban aludtál.
– Miért, alapjáraton sokszor kell fertőtlenítened?
A szöszi nevetett, rázkódó vállal, hangosan, el is kapta a tekintetét. Én nyertem! Ennek jobban örültem, mint az új Trónok harca epizódnak.
– Azt mondod, hogy pofátlan vagyok, te viszont szemtelen lettél.
– Akkor jól kiegészítjük egymást.
– Gondolod? – provokált. Jesszus. Egyes emberek barátjának sokkal nehezebb lenni, mint ellenségének. Nevan barátsága is ilyen; minél közelebb kerültem hozzá, annál jobban húzta az idegeimet.
– Na, jó. Én inkább hazamegyek
– Elvigyelek?
– Majd hívok egy taxit.
– Ugyan már! Elvégre barátok vagyunk.
Éppen erre gondoltam.
Nevan ugyanoda fuvarozott haza, ahová évekkel ezelőtt is, és ugyanúgy egy együtt töltött éjszaka után. Törvényszerűség. Hirtelen el sem hittem, hogy anno az autójában aludtunk! Lehajtottam a fejem, megpróbáltam elrejteni előle a gügye arckifejezésemet. A boldog emlékek gyagyást csináltak belőlem.
– Hát... – Leparkolt a házunk előtt. – Kösz a fuvart.
– Nincs mit – biccentett. – Van ötleted, mit csináljunk legközelebb?
– Tessék?
– A haverkodásunk okán. Tudod, megismerni egymást újra, ilyenek.
– Túlzásba viszed – ráncoltam a homlokom.
– Dehogy. Pótolom az elmulasztott alkalmakat.
Hatévnyi elmulasztott alkalmat? Sok lesz...
– Majd felhívlak, jó? Holnap pihenek, hétfőn suli... Majd meglátjuk.
– Milyenek a gyerekek?
– Csodásak. Azóta is a bulit emlegetik, és kérdezősködnek rólad.
A szöszi nevetett:
– És mit felelsz?
Megráztam a fejem, és az ajtó felé nyúltam. Lenyomtam a gombot.
– Szia, Nevan!
Anélkül, hogy hátranéztem volna, eltűntem a szeme elől. Amint beértem a biztonságos zugba, kifújtam a bent tartott levegőt. Anya kidugta a fejét a konyhából, ekkor éreztem meg a sülő palacsinta illatát.
– Mi történt?
– Hmm?
– Az arcod. Ragyog. Mit csináltál?
– Csak összefutottam egy régi baráttal – legyintettem, és odaléptem hozzá, hogy nyomjak egy puszit az arcára.
Mióta Ian elhagyott, először éreztem magam élő embernek. Láttam valami szépet a reggeli napsütésben. Értékeltem a pillanatot; elvégre tegnap este Ed Sheerannel beszélgettem. Úgy éreztem, azonnal fel kell hívnom Karolát. Az ágyon hátradőlve dumáltunk, nevetgéltünk és vágtunk egymás szavába a sok mesélnivalónk közepette. Egy napja nem találkoztunk, de mégis, egyetlen nap alatt óriásit változhat a világ. Még akkor is, ha csak a pillanat mámorában éreztem újra jól magam, azt akartam, hogy a legjobb barátnőm is részese legyen. Mert ezer éve nem történt ilyen. Túlságosan lefoglalt minket az új életünk, a nagybetűs felnőttség, a problémáink megoldása.
Ekkor döbbentem rá, hogy nem akarom az életemet gúzsba kötve tölteni. Nem akarok rettegni a holnaptól. Nem akarok megragadni ugyanazon a szinten.
Miután letettem a telefont, vettem egy hosszú zuhanyt. Kiültem a hátsóteraszra egy könyvvel meg egy liter limonádéval, de a gondolataim újra és újra elkalandoztak. Félretettem az olvasmányt, mivel egy őrült ötletem támadt. Néhány perccel később a laptopommal tértem vissza a helyemre, és miközben a napsugarak finoman simogatták a lábamat, beírtam a keresőbe Nevan nevét. A szokásos hivatalos platformok és bandás cuccok után felbukkant a Wattpad. Korábban már hallottam az oldalról, írások tömkelegét találni rajta. Ráklikkeltem a linkre, mire kihozta azokat a találatokat, amelyeket a #Nevan #Holms #NevanJamesHolms címkékkel láttak el. Úgy vigyorogtam, mint egy ovis, miközben megnyitottam a legnépszerűbb írást, és olvasni kezdtem.
Fiatal lány, költözés, új suli, új szomszéd, aki történetesen nem más, mint Harper. Tyű, már csak maga a gondolat rizikós, hogy valakinek a Göndörke legyen a szomszédja...
A történetben teltek múltak a napok, mígnem a titokzatos Harpernél, akinek a lány persze nem tudta a nevét, megjelent a többi bandatag, és hangos bulizásba kezdtek. Ez idegesítette a főhősnőt, aki pont egyedül tartózkodott otthon, és már épp azon volt, hogy átmegy, és leosztja a huligánokat, amikor becsöngettek hozzá. Ő kíváncsian, de persze ijedten nyitott ajtót, és találta szembe magát Lane-nel és Nevannel. Legalábbis szerintem ők lehettek a leírás alapján, mert a csaj még nem tudta a nevüket. Dialógus zajlott köztük, amit gyorsan átpörgettem, mert a „helló, mi vagyunk a szomszéd; sziasztok, én meg az új lány, Emily, örülök a találkozásnak (közben nem is örült); ja, mi is, de valójában azért jöttünk, mert felelsz vagy merszet játszunk, és Nevannek az a feladata, hogy elhívja randizni a szomszédban lakót; mi, most komolyan, de hát én nem akarok randizni; de muszáj lesz, mert addig el nem megyünk innen” rész valahogy túl szürreális volt az én ízlésemnek. A csajnak lassan derengeni kezdett, hogy látta már ezeket az arcokat valahol, de ezt a gondolatot el is nyomta magában egy hajaj, de szexi az a szőke sóhajtással. Úgyhogy Nevan elhívta randizni, a csaj meg igent mondott, miután Lane megfenyegette (?), és másnap már sort is kerítettek erre a találkozóra.
Öt fejezetet lenyomtam, aztán úgy döntöttem, beleolvasok a kommentekbe is, de amit ott láttam, az volt az igazi döbbenet. Mindenki vagy elájult a sztoritól vagy csorgatta a nyálát, és biztatta az írót, hogy ezt könyvben is meg kéne jelentetnie. Szívesen felhívtam volna Karolát, szerkesztői szemmel vajon mit gondol erről a történetről, de a kíváncsiságom nem hagyott nyugodni, tudni akartam, hogyan lesz ebből szerelem, és továbbolvastam.
Furcsa volt Nevant valaki más szemén keresztül látni. A párbeszédek alatt – amelyek egyre jobbak és jobbak lettek –, még a szöszi hangját is hallottam. Amikor azt írta a szerző: „nevetett Nevan”, a fülemben csengett az a nevetés. Faltam a sorokat, a fejezeteket egymás után, és egy bizonyos szintig magamra ismertem Emilyben. A fő probléma az volt, hogy a lány, hiába szerette a fiút, nem akart és nem tudott megküzdeni azzal, amivel a hírneve járt. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy a vicceken nevetek, a szomorú részeknél pedig elszorul a torkom.
Döbbenetes, mennyire bele tudtam élni magam a sztoriba, már kezdtem érteni, miért olyan népszerű. Csupán az olvasások száma több millióra rúgott.
Nevant viszont a történetben és a valóságban látni két teljesen különböző dolgot jelentett. Itt, a fikcióban, A Tökéletes Fiút testesítette meg, valaki álmát. Hibátlan volt, kedves, egy cseppnyi düh nélkül. Ez a Nevan nem akarta elhagyni a lányt – pláne nem kétszer –, és soha nem nyomasztotta semmi. Ennél a résznél döntöttem el, hogy üzenek a történet írójának, mert már nem bírtam magamban tartani a szavakat.
„Szia, Emily_Naroh!
Most bukkantam a sztoridra, és a délutánom legnagyobb részét azzal töltöttem, hogy olvastalak. Sikerült behúznod, azt hiszem, ez egy olyan dolog, amit a legtöbb író csak remél. Bár én nem vagyok író, szóval nem tudhatom.
Talán tanácsolhatok neked valamit, amit a későbbi írásaiban hasznosíthatsz. Árnyald a karaktereidet! Az emberek nem csak jók vagy rosszak, nem mindig vidámak vagy szomorúak. Millió dolgot érzünk. Sokszor egyszerre. Sokszor nem értjük. És sokszor nagyon rossz. És nem egyértelmű. Nem látunk bele a másik fejébe, nem ismerhetjük a gondolatait, és egy pillantás legtöbbször kevés, hogy felmérd, mi jár az eszében. Néha ott találjuk meg a boldogságot, ahol nem számítunk rá, és néha ott nincs meg, ahol lennie kéne. Mi, emberek, bonyolultak vagyunk. Olykor elhagyunk valakit, akit szeretünk, és élünk valaki mellett, akit pedig nem.
Gondold ezt át, és használd fel a művészetedben! Az élet nem habos sütemény, de vannak édes részei. A titok nyitja annyi, hogy ezek általában az apró dolgokban rejtőznek. Amikor valaki kávét főz neked, vagy az éjszaka közepén is oda fuvaroz, ahová szeretnéd. Homokvárat épít és énekel egy dalt, mert tudja, hogy szereted.
Írj tovább, csak... légy valóságos.
Egy lány”

* köszönöm (írül)

2 megjegyzés:

  1. *.* Remek, mint mindig. :D :D Olvasás közben, amikor eljutottam Karola nevéhez, akkor hopp jött egy "déjá vu" érzés, és beugrott valami. Álmomban Karolával veszekedtem. (?!?) :D Az, hogy pontosan mit álmodtam már nincs meg, csak egy kis fázis, egy érzés, hogy a sztoriban voltam, a része voltam. :D Nemcsak a szívembe, de a tudatalattimba is befészkelte magát ez a történet! ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Ez igen, ilyet még soha nem írtak nekem :D *-* Bár Karolával nem lehetett könnyű dolgod, szegénykém XD :D Na jó, viccet félretéve, köszönöm, hogy most is írtál <3

      Törlés