2017. június 11.

TIZENHAT (CSÓK, PONT ROSSZKOR)

Másnap reggel Nevan SMS-ére ébredtem, még hajnalban írta.
„Rövid időre el kell mennem a városból, de sietek vissza. Nagyon vigyázz magadra. Később beszélünk. N.
Ennek azért nem örültem annyira. Megragadtam a mobilt, hogy azonnal válaszolhassak neki.
„Minden rendben?”
Heves szívdobogás kísérte a perceket, mialatt a válaszra vártam. Már csak egy olyan hír hiányzott a lelkivilágomnak, miszerint Nevannek valami baja esett.
„Igen. Nem személyes.”
Hosszasan fújtam ki a levegőt, és nyújtózkodva fordultam át a másik oldalamra. Az előbbi, hirtelen jött aggódást leszámítva mosoly suhant át az arcomon, és minden porcikámban éreztem a derűt. Végre nem úgy keltem fel, hogy sötét gondolatok tomboltak a fejemben.
„Akkor jó reggelt! :)” – küldtem még egy üzenetet a szöszire. Nem számítottam rá, hogy egyhamar válaszolni fog, arra végképp nem, hogy szinte azonnal.
„Ez egy mosoly volt?”
„Aha, egy igazi!” – vigyorogtam. – „Itt fekszem egyedül, és mosolygok, mintha lenne min. Jó érzés!”
„Az ágyban vagy. Egyedül. Pizsamában?”
A szám elé kaptam a kezem, kuncogtam. Bár Nevan csak üzeneteket írt, mégis éreztem a pimaszságát minden egyes szóból.
„Nem. Pizsi nélkül” – írtam vissza, mert kíváncsi voltam a hatásra. És mert átkozottul jólesett egy picit rossznak lenni.
„Te most szórakozol?”
Tovább nevetgéltem. Ennél kellemesebb ébresztőről nem is álmodhattam volna.
„Kérsz egy képet?”
Meg sem vártam a választ, kidugtam a takaró alól a lábamat, és felhúztam a combomra a hálóingem alját. Készítettem egy fényképet úgy, hogy sejtelmesen csak az összegyűrt ágynemű, meg a lábam fele látszódjon rajta. Még az én béna ítélőképességem is szexinek tartotta. Tanár nénisen szexinek.
„UHH, SAGE, kiakasztasz.”
Eljött az ideje, hogy befejezzem a műsort, úgyhogy miközben a fürdőszobába indultam, írtam még egy, reményeim szerint kellő hatással bíró SMS-t.
„Ne reagáld túl, szigorúan barátként kapod a fotót.”
„Akkor mint a barátod kérlek, ne játsszunk ilyet.”
Meglepődtem.
„Szerinted ez egy játék?”
Lélegzet-visszafojtva vártam a feleletet. Elszorult torokkal.
„Mondd meg te, Sage, ez egy játék?”
Egyszer ebben a tetű életben akartam incselkedni vele, és mi lett a vége!
„Mennem kell. Később írok.”
Ahogy sejtettem, erre már nem jött semmi.
Még hogy játék! Egész délelőtt ezen puffogtam magamban. Vajon minek nézett Nevan engem? Csingilingnek? Cuki, sárga minyonnak, akit csak a csíntevés érdekel?
Azért fájt ennyire néhány szó, mert azt hittem – úgy éreztem – végre jó úton haladunk, és közel kerültünk egymáshoz. Igazán közel. Ahogy korábban nem volt alkalmunk a viharos távozásunk miatt. Most pedig volt időnk, csak talán már elbeszéltünk egymás mellett.
Lebeszéltem magamat arról, hogy írjak neki. Hadd főjön ő is egy kicsit a levében! És titkon azt akartam, hogy ő keressen először.
Suli után még vásárolni sem tudtam elmenni, Harper olyan gyorsan érkezett meg. Felhívott, hogy bérelt egy autót, és hol találkozzunk. Anya melózott, egyedül lehettünk otthon, így jobb helyet keresve sem találtam volna. Amikor megpillantottam a küszöbön szobrozva, vissza kellett nyelnem a mosolyomat. Napszemüvegben, félrecsúszott, pici copfba fogott hajjal, bő ingben és tapadós farmerben ácsorgott, tetovált karját semmi sem fedte. Egy bőröndre támaszkodott, miközben várta, hogy beengedjem.
– Helló! – robbantam ki az ajtón, és gyorsan megöleltem. Harper elvigyorodott.
– Azt hittem, már sosem engedsz be. Mit csináltál?
– Semmit – legyintettem. – Kerülj beljebb! Hogy utaztál?
– Majdnem végig aludtam. Marha jó formában vagyok – nevetett. – És te? Diana?
– Munkában van, de azt mondta, este készít neked a híres pitéjéből.
A fürtöske szeme felcsillant, olyan vidáman nézett rám, mint egy ovis a fagyijára.
– Tökéletes.
Nem kért engedélyt – és imádtam ezért –, betrappolt a nappaliba, ami utolsó látogatása óta sem változott sokat, és lezuttyant a kanapéra. Hosszan felsóhajtott, majd megpaskolta a helyet maga mellett.
– Gyere ide.
– Hú, most olyan vagy, mint valami cukros bácsi – röhögtem. – Ebben az ingben úgy is nézel ki.

– Ez az egyik kedvencem! – háborodott fel.
– Megint hobós vagy benne. – Imádom ezt a stílust – mondta, és fél kézzel megigazította a copfját.
– Egészségedre. Szóval – fordultam felé izgatottan –, mit szeretnél csinálni ma? Nézzük meg Karolát és Francest? Azt hiszem, Austin is itt van.
– Igen – bólintott Harper. – Én is úgy tudom. Később beugorhatunk hozzájuk.
Elhallgatott egy pillanatra, és félrekapta a tekintetét. A homlokom ráncoltam.
– És... Nevan?
Felnyögtem.
– Reggel elment a városból. Azt mondta, siet vissza.
– Miért mondod olyan hangsúllyal, mintha a halálos ítéletedről lenne szó? – ugratott a göndörke.
– Mert néha úgy érzem, ítélet. Ha nem is halálos, de életre szóló.
Harper nevetésének hangja betöltötte a nappalinkat. Kedves volt, jókedvű, és az egyik legjobb barátom. Majd’ kiugrottam a bőrömből, hogy együtt tölthetünk egy kis időt.
– Figyelj csak – komolyodott el a hangja. – Beszéljünk Ianről.
Megint felnyögtem, ezúttal fájdalmasabban, mint az előbb.
– Délután kettő van, és ehhez túl józanok vagyunk mindketten. Csak úgy lógjunk egy kicsit, jó? – néztem a szemébe közelről, a pillantásom könyörgött.
Fürtöske kifújta a levegőt, tett egy lazának szánt kézmozdulatot, és a tévére bökött.
– Nappal nincs túl sok kedvem emberek közé menni. Pizza és Netflix?
Felcsillant a szemem, és kényelembe helyeztem magam a kanapé másik felében. Mialatt Harper válogatott, kislisszoltam a konyhába, és lőttem két zacskó vajas pattogatott kukoricát. Napokkal ezelőtt bekészítettem néhány üveg sört a hűtőbe, kettőről lepattintottam a kupakot, és az egyiket Harold kezébe nyomtam.
– Vasember – vigyorgott. Inkább kijelentette, mintsem kérdezte volna.
– Mi? Nem! Felejtsd el. Amerika Kapitányt kérem.
Harper nagyon bénán fintorgott, hogy közölje velem a véleményét.
– Ennél sablonosabb nem is lehetnél.
– Nos, azt nem mondtam, hogy ő is a kedvencem. Buckyt szeretném látni, természetesen.
Az arcára fagyott a grimasz.
A szájába tömött egy marék kukoricát, és sóhajtozva úgy tett, mintha ő engedne nekem, és a kedvemért vetné alá magát egy Marvel-film szörnyűségeinek. És ő volt a világ bálványa. Jézus.
Már vagy húsz perce moziztunk és rágtunk csendesen – vagyis Harper kevésbé csendesen –, amikor megböktem a vállát.
– Te, neked nincs valami barátnőd amúgy?
– Barátnő – ismételte, és úgy hangsúlyozott, hogy még a hátamon is felálltak a pihék. – Erősen eltúlzott kifejezés. Maximum az ágyban vagyunk barátok, meztelenül. Majdnem félrenyeltem a falatot, egy darab popcorn így is a torkomon akadt.
– Ami köztünk van, csak a szexről szól, és ezt mindketten tudjuk. Amit meg a média hisz, nem a mi gondunk.
– Úgy látszik, ragaszkodtok ezekhez a „kémiai kapcsolatokhoz” – dünnyögtem.
– Mire gondolsz? – kérdezte rám pillantva, de a hangja megint elárulta: nagyon is jól tudja, mire céloztam.
– Hosszú lábak, kacér mosoly, barna haj, elég... bögyös.
– Roxana – egyértelműsítette a fürtöske. – Mi is van vele?
Erőltetetten felkacagtam.
– Vicces vagy.
– Nézd, Sage – sóhajtott fel Harper. – Vannak bizonyos dolgok, amelyek úgy alakulnak... ahogy.
Ez igen! Kösz a tanácsot, haver!
Elkaptam a sörösüvegem nyakát, és jó nagyot húztam belőle.

A délután legnagyobb részét Karolával és a családdal töltöttük – Frances igazán jó kedvében volt, az átlagosnál is többet nevetett és gagyogott, Harper egész egyszerűen le sem akarta tenni a karjából. Vagy ötszáz fényképet készített, és még a zöldségpépet is ő kanalazta a tündérke szájába.
Austin és Karola menten ki is használták az alkalmat, hogy tudtak három percet kettesben tölteni: egy időre kivonultak a konyhába, és még limonádéért sem mertem bemenni, nehogy megzavarjam őket. Nagyon jól szórakoztunk hárman, nélkülük, az egész délutánt nevetéssel és viccelődéssel töltöttük.
– Asszem, kezdem kapizsgálni, miért lettél tanárnő – biccentett Harper.
– Mert imádom őket – vontam óvatosan vállat, mivel Frances a kezemben volt. Beszéd közben nem pillantottam a göndörkére, mivel a kis tündér a kezemben lekötötte minden figyelmemet. – Nincs is jobb dolog, mint egész nap velük lenni.
– Amikor ezt látom... – mélyült el valahogy furcsán a hangja. Ezúttal konkrétan nem akartam ránézni, mert úgy hittem, zavarba jött. – Szerinted rémisztő dolog a megállapodás?
A szívembe szúrtak Harper szavai. Meggörnyedtem, az emlékek tüzes nyílként fúródtak belém. Ian. A közös életünk... Minden elmúlt.
– Nem tudom. Őszintén nem tudom – feleltem olyan halkan, hogy még éppen meghallja.
A beszélgetésünk új iránya nyomott hagyott mindkettőnk hangulatán, semmi késztetést nem éreztem a nevetésre.
– A legrémisztőbb szerintem az, amikor egyedül maradsz – mondtam hirtelen. Harper nagy lendülettel felém kapta a fejét, automatikusan én is rápillantottam. A tekintetünk találkozásában benne volt a magányunk.
– Mi ez a nagy csönd itt? – érkezett meg Karola csípőre tett kézzel. Meglátott minket, érzékelte a fagyos hangulatunkat, és leolvadt a mosoly az arcáról. – Minden rendben?
Bólintottam. Az hiányzott, hogy kiakadjon nekem. Igyekeztem elterelni a témát.
– Merre van Austin?
– Elment vacsoráért. Nektek is hoz mexikóit.
– Az jó.
A vacsi megérkezett, a jó hangulat viszont valahogy távol maradt. Felszínes dolgokról beszélgettünk evés közben, és amikor Harper jelezte, hogy ideje indulnunk, azt hiszem, Karoláék megkönnyebbültek. Bár ezt a világért sem vallották volna be nekünk.
Mikor beültünk a kocsimba, a fürtöske felé fordultam.
– A barátaink örülnek, hogy megszabadultak tőlünk.
Szinte morogta a választ:
– Tudom, feltűnt.
A belváros felé vettük az irányt, hiszen italozást terveztünk. Terveim szerint majd otthagyom a kocsit valahol, és holnap érte jövök, egy taxi pedig éjjel hazavisz.
– Mekkora egy... Áh, mindegy – legyintettem lemondóan.
– Mit akartál mondani? – kapott az alkalmon Harper, miközben kikászálódott a járműből. A vállamra rántva a táskámat indultam utána.
– Hogy miért vagyunk ilyen boldogtalanok.
– Én nem vagyok boldogtalan – vágta rá védekezésképp.
– Persze – feleltem fapofával. – A te életed tökéletes és rózsaszín.
Harper kacagott, miközben beléptünk a bárba. Odabent gomolygott a cigifüst, a zenegépből megkopott rocknóták szóltak, és az egész hely annyira lepukkant volt, hogy azonnal megtetszett. Elkaptam ezt a „hobós” hangulatot, és egy kicsit sajnáltam, hogy nem húztam The Doors pólót.
Akadt még egy előnye a helynek: különösebben senkit nem érdekelt, ki a fenék vagyunk. Néhányan sandán pislantottak Harperre, viszont a csaposon kívül senki sem szólt hozzánk, és ez megnyugtatott. Idegeskedtem, hogy mi lesz, ha letámadnak, de ezen a helyen maximum a zenegép miatt ugranának nekem, ha elkezdenék Backstreet Boysot nyomatni.
– Mit adhatok? – vakkantotta a csapos. Platinaszőke nőci volt, harminc körüli, tetovált szemöldökű, telt idomú. Első ránézésre tudtam róla, hogy képes lenne megállítani egy kocsmai bunyót pusztán azzal, hogy felemeli a hangját.
Harper felvont szemöldökkel felém fordult.
– Sört – nyögtem ki. – És valami rövidet.
A pultos bólintott, elénk tett két nagy korsót, plusz valami gyanúsan vodkának kinéző szeszt. Fintorral néztem a pohárra, Harper vigyorral.
– Egészségünkre!
Megittuk. Majdnem egyszerre csaptuk vissza a pultra a poharakat, amit a csapos kérdés nélkül újratöltött. Ezzel a második körrel már küzdöttem, az alkohol próbált visszakúszni a torkomon.
– Rátok fér – morogta a nő nem túl kellemes hangon.
– Tessék? – néztem vissza rá.
– Látszik rajtatok – biccentett, és elfordult, hogy kiszolgáljon egy vad motorost.
Ismét a pultra csaptam a poharamat, de ezúttal egyértelműen jeleztem, hogy nem kérek többet. A régi zenegépből felüvöltött a még régibb Should I Stay or Should I Go.
Harper felé biccentettem a sörömmel.
– Igyunk arra, hogy mindenki megy!
– És a kibaszott borzalomra, hogy senki nem tart veled!
Hirtelen tért vissza belém az élet. A biliárdasztalra sandítottam, és a lábam magától indult el arrafelé. Két bőrdzsekis, fiatalabb pasi játszott, amikor a valaha viselt legkacérabb mosolyomat varázsoltam az arcomra.
– Helló, fiúk – kezdtem. – Ha lejátszottátok, nyomunk egyet négyesben?
Szándékosan voltam félreérthető. A fickók elfogadták a kihívást, és merészen néztek végig rajtam, sőt szinte felfaltak a szemükkel. Nem mondhatnám, hogy különösebben jó érzéssel töltött el, de nem is undorított. Hogy létezik, hogy mindenki más tudta értékelni a kacérságomat, csak az nem, akinek kellett volna?
A göndörke ekkor lépett mellém, tenyerével ráfogott a derekamra. Hamar rájött, mit zsíroztam le az ipsékkel, és érdeklődően figyelte a játékukat. Kétség sem férhetett hozzá, hogy azért fogta még mindig a csípőmet, és hajolt indokolatlanul közel, hogy jelezze a társaságunknak, nem vagyok szabad préda. Nem mintha nem tudtam volna kezelni a helyzetet egymagam is...
Amikor Kings of Leon következett a zenei válogatásban, megráztam a hajam, szőke tincseim repdestek az arcom körül. Behunytam a szemem, és teljes tudatában annak, hogy dolgozik bennem az alkohol, és túl dühös vagyok ahhoz, hogy józanul gondolkozzam, mozogni kezdtem a dal ütemére, a dalszöveget dúdolgatva. Egyre bátrabban mozdultam, valósággal égetett a rám irányuló figyelem. Nem mintha érdekelt volna. Abban a pillanatban nem.
Amikor egy kéz elkapta az enyémet, kinyitottam a szemem. Harper félrebiccentett fejjel állt velem szemben, újabb pohár itallal a kezében.
– Ma iszunk – vigyorgott rám, és átnyújtotta a következő vodkát. Félresimítottam a hajamat az arcomból, és poharamat odakoccintottam az övéhez.
– Akkor igyunk!
Fintorogtam, mint általában mindig, de már kevésbé égetett az alkohol. Ekkor szóltak a fiúk, hogy befejezték a játékot.
Harper rágyújtott egy cigire, majd az asztal másik feléhez ment, és miközben a zöld posztó fölé hajolt, formába rendezte a golyókat. Az egyik asztal fölötti lámpa megvilágította az alakját: haja az arcába hullott, szemét összehúzta, és a megfelelő pontra tolta a háromszöget. Megpörgette a középen álló feketét, majd levette a formát, és rám nézett.
– Kezdj te.
Biccentettem, elvettem az egyik dákót a fal mellől, az asztalra hajoltam, és miközben éreztem, hogy a többiek figyelme rám irányul, szétrobbantottam a háromszöget. Egy csíkos azonnal a jobb szélső lyukba szédült. Harper füttyentett, az ellenfeleim elismerően néztek rám. És még valahogy: vágyakozva.
Hamar kiderült, jó párost alkotunk Harolddal. Hagytunk egymásnak jó helyzeteket, és meg sem kellett beszélnünk, mi legyen a következő lépésünk, olyan egyértelmű volt. A végén nyertünk is, a másik kettő legnagyobb bánatára.
Harper mellém lépett, megfogta a karomat, és óvatosan az egyik asztal felé irányított.
– Srácok – biccentett a bőrdzsekiseknek, és belém kapaszkodva arrébbvont. – Ezek, bazmeg, kis híján kicsomagoltak a ruhádból a szemükkel – morogta.
– Mit vársz egy ilyen helyen? – nevettem fel.
Belekortyoltam a hideg sörömbe, beletúrtam a hajamba, megfordítottam egy széket, és lovagló ülésben helyezkedtem el rajta. Karommal a szék tetején támaszkodva közelebb hajoltam Harperhez.
Mélyen nézett a szemembe, miközben valami villant a tekintetében. Egy csepp verejték csorgott végig a nyakamon.
– Kibaszottul szexi vagy – mondta Harper hátrahajolva. Ő is a poharáért nyúlt.
Megint felnevettem, furcsán hangzottak a szájából ezek a szavak. Sőt, mi több, hihetetlenül irreálisan.
– Tartogasd ezt a dumát valaki másnak.
Futólag elmosolyodott. Amikor megszólalt, máshogy csendült a hangja.
– Szóval. Mi van veletek?
– Kire gondolsz? – próbáltam adni az ártatlant, de túl sokat ittam már hozzá.
Harper fintorgott.
– Szőke és ír, kettőt találhatsz.
– Nem biztos, hogy tudok beszélni róla.
Göndörke a homlokát ráncolta. Fújtattam.
– Akkora idióta. Teljesen összezavar. Állítólag velem akar lenni, gyakorlatilag amint teszek egy apró lépést felé, visszakozik.
– Nem csak állítólag. Kurvára téged akar.
Felhorkantam.
– Mintha te tudnád!
– Tudom.
– Honnan?
– Tudom, és kész. Elég ennyi.
– Ja – kaptam észbe. – Hát persze. Biztos megbeszéltétek, amikor elmondtad neki, hogy tartottuk a kapcsolatot.
Nem kevés szemrehányás hallatszott ki a hangomból, és Harper vette a lapot. A fejét csóválva hajolt közelebb.
– Nézd, nem tehettem mást.
– Baromság!
– Láttad te már Nevant sírni? Mert én igen. Be kéne tiltani, hogy az olyan emberek, mint ő, sírni tudjanak. Nem volt választásom. Nem bírtam tovább nézni.
– Ezért bemártottál – következtettem sötéten.
– Nem. Mentőövet dobtam neki.
– Az ebben a helyzetben egy és ugyanaz.
– Sage...
Lendülettel ellöktem a székem, amely kis híján a deszkapadlónak csattant. Anélkül, hogy hátranéztem volna, vonultam a pulthoz, és kértem egy újabb kört. Ezúttal már fintor nélkül csúszott le az átlátszó ital.
A zenegépből karcos hangon, mélyen énekelt valaki az életről. Beszívtam a körülöttem lévők cigarettafüstjét, még éreztem az ajkamon a sör ízét. Hát ez lenne az, gondoltam. Ez lenne a valóság. Egy összetört szívű matektanárnő valósága. Aki már túl részeg ahhoz, hogy normálisan gondolkodjon. Véget kéne vetnem az estének, futott át az agyamon, csakhogy inkább kikapcsoltam a jelzést. A mai este az enyém. Ma este elszabadulhattam.
Végigcaplattam a kocsmán, bevágódtam a mosdóba, és amikor kijöttem, eldöntöttem, hogy szembemegyek minden korábbi elvemmel. A ma estére. Legalább csak egy kicsit.
Táncolni kezdtem egy újabb szuper dalra, és meg sem álltam. A következőnél sem. Amikor valaki a közelembe merészkedett – és akadtak egy páran –, elhajtottam őket. Egyedül csak Harpert nem, neki engedtem, hogy hozzáérjen a kezemhez, és olykor a derekamhoz, miközben együtt mozogtunk. Énekeltünk és táncoltunk és ittunk, és mindketten boldogok voltunk.
Akkor tört meg a varázs, amikor a szöszi csaj közölte, hogy záróra van. Sóhajtva hagytuk el a kocsmát, és hívtunk taxit, hogy valahogy hazakerüljünk. Már arra sem emlékeztem nagyon, hogyan jutottunk el idáig, de nem is érdekelt.
Miközben a hozzánk hasonlóan elázott arcok kifelé szállingóztak, a kocsma előtt toporogtunk Harperrel, támogattuk egymást, és vártuk a fuvart.
– Bocs, ha bunkó voltam – szólalt meg.
– Bunkó? – bugyogott elő belőlem a nevetés. – Te sosem vagy bunkó.
– De most komolyan.
– De most komolyan, semmi baj. Megszoktam. Hiszen, ha jobban belegondolok, a legelső dolog, amit mondtál nekem, az is totál bunkó volt.
– Nem is igaz!
Nevetve felé fordultam, és a mellkasára böktem a mutatóujjammal.
– Fogadjunk, hogy nem is emlékszel már rá.
– Én... ühm... – erőltette az agyát.
– Semmi baj – támasztottam neki most már a kezemet. – Így szeretünk.
Harper egyenesen lenézett az őt érintő tenyeremre, és hosszan figyelte. Még az én kábult agyam is felfogta, milyen fura mozdulat ez.
– Ööööhm – elhúztam a kezem. Messze azonban nem jutottam, mert a testétől néhány centire Harper elkapta a csuklómat, és magához vont.
Mielőtt észbe kaphattam volna, megcsókolt. Ő behunyta a szemét, az enyém tágra meredt. Megérkezett a taxink.

2 megjegyzés:

  1. Drága Nilla!
    Régóta nem írtam, sajnálom dehát így hozta az élet. Az utobbi időben teljesen el voltam havazva, viszont már vége a sulinak, úgyhogy mostantól próbálok gyakrabban írni.:)
    Az előző évadhoz: bőgtem többször is.
    Az új évadhoz: eddig imádom (ezen is bőgtem párszor:D).
    Harper. Ne. Csináld. Ezt.
    Sage. Te. Se. Csináld. Ezt.
    Harper te keress már valami jó fej csajt. Sage neked pedig ott van Nevan. Térjetek már észhez kérlek szépen titeket. Ennek a csóknak biztos lesz visszhangja, de remélem nem kerül a barátságukba.
    Várom a következő részt.
    Ölelés xo
    Melody

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Melody!
      Köszönöm, hogy időt szántál az olvasásra - és persze a kommentelésre! :) Nagyon jólesett olvasni a soraidat.
      A bőgés szerintem teljesen belefér, sokan vagyunk ezzel így :D
      A következő részben sok minden kiderül, már hozom is, és köszönöm, hogy írtál! :)
      Puszillak,
      Nilla

      Törlés